Akamoto Imuru

Név: Akamoto Imuru
Kaszt: shinigami, 6. osztag
Nem: nő
Kor: ismeretlen, kinézetre egy tizenhat éves tinédzsernek felel meg
Zanpaktou neve: Tsuki no Hime (Holdhercegnő)
Képességei: Tsuki no Hime képességeit táncoknak nevezzük.
- I. tánc: Éjhercegnő –„Táncolj az égen, megláncolt, éj hercegnője!”
Elegendő reiatsu esetén a kardforgató képmásaként jelenik meg a zanpakuto szellem.
- II. tánc: Ezer Holdfény – „Uralja fényed az éjszaka egét, táncod bűvölje halandók szemét, Holdhercegnő!”
Az egyszerű katana két, markolatuknál vaslánccal összekötött wakizashivá válik ketté, s a parancsszó kimondása után azonnal a bal karjára tekeredik a lánc, ha ezt leszakítják a markolatról, az a halálával jár, ha a reiatsumennyiség nem elég a lánc regenerálódásához.

Előtörténet:
Minden az akadémián kezdődött. Elsőéves kis suhanc voltam, lapockáig érő, fekete hajjal és acélkék szemekkel. Legalább is ezt mondták. Én sajnos nem tudtam, mi a fekete, vagy az acélkék. Sose láthattam a színeket. Átlagmagasságú voltam. Reiatsu érzékelésében profi voltam, így ismeretem fel a társaim, és így tudtam megkülönböztetni ellenséget és barátot. Mágiából remek voltam, bár akadtak gondok a célzással. Konkrétan sült béna voltam, hiába tudtam megidézni akármilyen kidou technikát. Ugyanígy voltam kardforgatással és pusztakezes harccal is, elvétve egyszer-kétszer, ha el tudtam találni az ellenfelem. A látásképtelenségem sok keserűséget okozott. Úgy határoztam, ha kitörlöm magamból az összes érzelmet, nem tudnak belém rúgni, és békén hagynak. De nem lett jobb. Csak magányos lettem.
Jobb így, magányosan. Legalább nem leszek senki terhére. Nem véletlenül tettem eddig mindent. Bár igaz, lehet, nem kellett volna. Ahol, és amikor csak lehetett, áthágtam az összes létező szabályt. Nem egyszer kerültem összetűzésbe az oktatóimmal. Az egyiküknek, aki a pusztakezes harcot oktatta akkoriban, sajátos fegyelmezési módszere volt. Gyakran osztogatott méretes pofonokat, nem nézte az illető diák származását vagy rangját. Nem volt semmire tekintettel. Megkövetelte a fegyelmet és az engedelmességet. Könyörtelen shinigami volt, de ennek ellenére az ereje miatt tiszteltem is. Aznap már másodszor kerültem vele összetűzésbe, miután egy kapitánylátogatáson nem jelentem meg.
- Már megint te, kis nyomorék? – kellett emlegetnem… Az akadémia kertjében voltam, pont egy cseresznyefa alatt. Megragadta a karom, s talpra állított. Én csak vártam az érkező ütést, ami csodának minősülő módon nem következett be. Azonban az idegen reiatsu majdnem kidöntött. Kapitány szintű lehet az illető.
- Engedje el! Most! – Szólt rá a kemény, rideg férfihang. Halk nyögés adott hangot döbbenetemnek. Miért nem hagy magamra, mint a többiek tették? Pedig én csak egy teher vagyok mindenki vállára, aki barátkozni akar velem.
- De kapitány, ez a… - Próbált tiltakozni, de szavába vágott a megmentőm.
- Engedje el! Ne mondjam még egyszer – figyelmeztette másodszorra is. Végül a bilincsként fogva tartó kéz elengedte az enyémet.
- Igen is, kapitány! – hajolt meg a hatodik osztag kapitánya előtt. – Szerencséd, hogy a kapitány úr itt volt. Még egy szabályszegés, és repülsz innen, hogy a lábad sem éri a földet!

Az eset után rádöbbentem: mindvégig rossz úton jártam. Azt hiszem, sose fogom tudni meghálálni eléggé, amit neki köszönhettem, és köszönhetek.
- Köszönöm, kapitány! – Tettem felé néhány bizonytalan lépést, és meghajoltam. Először nem szólt semmit.
- Nem kell megköszönnöd – mondta. Most sajnáltam csak igazán, hogy vak voltam. Nem láthattam azok arcát, akiknek hálás lehetek, amiért segítettek, és talpra állítottak, valahányszor elbuktam, és fel akartam adni. Renjit se tudtam lerázni.
- Legalább a nevét megtudhatnám? – Kérdeztem félve. A nevére had emlékezzek, ha már arcát nem láthatom annak, aki megmentett.
- Kuchiki Byakuya, hatodik osztag kapitánya, Kuchiki klán huszonnyolcadik vezetője – felelte, majd elment. Éreztem egyre távolodó reiatsuját. Nem tudom miért, de valami nedves, sós folyadék gördült le szememből, végig száguldva arcomon.
- Miért sírsz? – Fordult meg még is. A reiatsuja alapján tudtam követni mozgását. Miről beszélt? Nem értem…
- Sírni? Az mit jelent? – kérdésre kérdéssel válaszolni nem utal túl jó modorra. Halkan hümmögött a kapitány, szinte alig hallhatóan.
- Nem tudod, mi a sírás? Akkor a többi érzelemről sem lehet fogalmad. Meglehetősen ostoba lehetsz – mondta keményen. Talán meg is érdemeltem, hogy végre valaki felrázzon, hogy rossz úton járok.
- Akkor menjen a dolgára, ne ostobákkal csevegjen! – a rideg, hűvös hangnem minden volt, csak nem az, amire tőlem számított.
- Szemtelen vagy. És makacs. A helyedben vigyáznék a számra, mert… - villámlépéssel jött elém. -, nem mindig lesz melletted valaki, hogy megmentsen. Ígérj meg valamit…
- Mit? – kérdeztem hűvösen, mielőtt még elment volna.
- Hogy viselkedsz, amíg újra nem találkozunk – felelte, majd éreztem távolodó reiatsuját.
- Ígérem – mondtam ki hangosan, s emlékeimben halványan élt még a jelentése.

Utána viszont többet nem hallottam felőle, és nem is éreztem a reiatsut, ami körülvette őt. Renji előbb végzett, mint én… a kis mázlistája. A vizsga ideje azonban az én számomra is elérkezett, szerencsémre átmentem az illúzió típusú kardommal az élen. Bár akadtak gondok a kardom szellemének beszédstílusával. Jelentkezésem a hatodik osztaghoz ment, hiszen még mindig emlékeztem rá, ki segített nekem. Szeretném viszonozni a szívességét, és természetesen bebizonyítani, hogy többre vagyok képes.

Az előtörténeted elfogadom
Kezdő reiatsud: 150
erő-gyorsaság-állóképesség közt ossz el 900 pontot s hozd létre karakterlapod