Kobayashi Miu

Név: Kobayashi Miu {eredetileg „Miu Heike”}
Kaszt: Exshinigami / Vaizard
Nem: Nő
Kor: 222 (külsőleg 18-19 körülinek látszik)

Kinézet: Smaragd zöld színű szemek. Hosszú, térdig érő, ezüst fehér haj, mely kicsit kócos és rendezetlen, amiért bontva viseli, ritkán szokta összekötni. Frufruját oldalra igazítva biztosítja a „kilátását”. Ruhája Shinigamiként a hagyományos tiszti viselet, amit egy szürke hosszú sállal told meg. Emberi világban a kedvenc viselet fekete, ujjatlan garbós fölső. Fekete nadrág, amin sok zseb van, pluszba egy fekete vagy fehér bőrkabát, amit csak a dizájnosság kedvéért hord magával. Elsőre elégé fiús külsője van a ruhák miatt. Nadrágjának zsebeiben és bőrkabátjának belső zsebeiben mindenféle kacatokat tárol.

Jellem: A sötét külső megjelenésétől eltekintve, viselkedése teljesen más. Elég bonyolult jellemezni, elsősorban hangulatától függ, hogy épp, hogyan áll hozzá a dolgokhoz. Leginkább ami ráillik az a vigyorgós, folyton jókedvű, és kora ellenére igencsak gyerekes viselkedés, ami meg van fűszerezve egy apró harcias magatartással. Aminek következménye a parancsszegés és a rossz magaviselet. Inkább a pozitív oldalról szereti megközelíteni a dolgokat, mivel a kétségei csak felelevenítik a számára kellemetlen emlékeket, amiket ki nem állhat. Harcban jól megállja a helyét, mivel nagy szája miatt gyakran került összetűzésekbe, inkább ösztönösen cselekszik olyankor, mintsem tudatosan. Első megjelenésre eléggé életuntnak látszik, amiért valószínűleg saját kis világában kalandozik. Ha gondolkodásról van szó nem nagyon szereti megerőltetni magát benne, persze bizonyos esetekben vág az esze, mint a borotva. Gyakran hamarkodik el dolgokat és vág mindjárt az egész közepébe. Sok az "őszinte" megjegyzése. Jó színészkedésben, így kitűnően tud alkalmazkodni a dolgokhoz. Negatív érzelmeit nem szereti kimutatni, így általában az Belső Világára nehezedik, ami miatt később bonyodalmai lesznek.

Zanpakuto:
- nevük: Reshiramu, Zekuromu
- típusuk: ikerpenge
- belső világuk: KÉP
- alapformájuk:
~ Reshiramu egy szinte hófehér színű katana. Markolata fehér, fekete mintákkal. Keresztvasa egy yin-yang jelet ábrázol. Pengéje világosszürke színű, mely, ha fénnyel érintkezik, fehér behatást kellet.
~ Zekuromu a másikkal ellentétben éjfekete színű. Markolata fekete, fehér mintákkal. Keresztvasán ugyan olyan mintázat, mint a másikén. Pengéje sötétszürke színű, ami sötétedéskor koromfekete hatás kellet.
- megszólításuk: Jobb kezemben a kard, mely pusztít, Reshiramu. Bal kezemben a kard, mely hárít, Zekuromu. Teremtsetek egyensúlyt! //Migite no ken, ga korosu, Reshiramu. Hidari no ken, ga kawasu, Zekuromu. Kurieito baransu shiro!//
- shikai formájuk: KÉP
~ Reshiramu: Egy teljesen fehér színű kard, mely ahogy megszólítják lassan vörös színű derengés kezd végigmenni a pengén. Ez amolyan töltés szerű, ami ha teljesen végigmegy, akkor a pengét láng nyalábok veszik körbe.
~ Zekuromu: Ugyan úgy néz ki, mint a másik csak fekete kiadásban. Hasonlóan, mint a fehér pengéje ugyan úgy töltődni kezd kékes színben, majd ha teljesen feltöltődik kék áramos anyag veszi körül.
- támadások:

~ Reshiramuval:
-> Tābobureizu /Turbólángolás/: Ezt csak akkor képes alkalmazni, hogy ha a fehér színű kard teljesen feltöltődött, ami a megszólítás után folyamat történik. A technika nevének elhangzása után a kardon lévő tűznyalábok erősebben kezdenek lángolni, majd megpörgetve a kezében a kardot egy tölcsér szerű energiasugarat küld a célpont felé. {hátránya: csak is kizárólag a feltöltődés után képes alkalmazni egyszer. Ha használja a töltődés újrakezdődik ~minél erősebb annál hamarabb töltődik, majd fel~.}
-> Aoi honoo /Kék tűz/: Ezt bármikor képes alkalmazni, ahogy shikaira váltja fegyvereit. A fekete töltődő pengén végig húzza a fehéret, majd a technika nevének elhangzása során egy kék színű láng nyaláb keletkezik, ami nagy sebességgel indul meg a célpont felé. Kisebb égési sérülések okozására alkalmas, de ereje egymagában igen kevés a Turbólángoláshoz képest.

~ Zekuromuval:
-> Teraboruto /Terra volt/: Ezt csak akkor képes alkalmazni, hogy ha a fekete színű kard teljesen felöltődött, ami a megszólítás után folyamat történik. Ezen technika nevének elhangzása után a kék áramos nyalábok felerősödnek, majd bal karjára felhúzódnak. Ezekkel védekezni tud úgy, hogy a fekete kardot a kezében megpörgeti, így a karján pihenő áramos nyalábok visszaszöknek a kardjára, majd azt felerősítve egy erős pajzsot képeznek. {hátránya: csak addig tudja alkalmazni, míg van elég lélekenergiája hozzá, ahogy csökken, úgy alacsonyodik a pajzs hárító képessége is, sőt már át is törhető, talán az első két védekezése az igazán erőteljes. A nyalábok azért kúsznak a karjára, hogy "táplálkozzanak" a reiatsujából, emiatt kisebb csökkenések mennek végbe nála. Sokkal lassabban töltődik fel, mint Reshiramu.}
-> Inazuma /Villámlás/: Ezt bármikor képes alkalmazni, ahogy shikaira váltja fegyverét. A fekete pengét az ég felé emelve suhint egyet a levegőbe, minek hatására az égből -akár derült égből is- egy kék színű villám csapódik a célpontba. Kisebb égési sérülések okozására alkalmas, de elsősorban zavarkeltésre való, mert amikor az ellenfélbe csapódik apró zavarodottság áll föl benne. {hátránya: csak öt méteres körzetben alkalmazható. Akárhányszor használ egy ilyen villámlást, annyiszor csökken vissza a kardból egy kevés a töltődésből, a sikertelen találat esetén nem változik.}

~ Közös - csak a fegyverek feltöltődése után képes alkalmazni, még nem tudja használni őket -:
-> Sandākurosu /Kereszt mennydörgés/: A Tābobureizu és a Teraboruto keresztezéséből jön létre ez a nagyobb erejű "támadás". Bár inkább a pajzs lenne a legjobb fogalom rá. Ugyanis, ha mindkét fegyver feltöltődik akkor alkalmazható. A két pengét összeérintve egy "X" alakba mondja ki a parancsot, majd a felé közelítő csapást egy lángszerű tölcsér elnyeli, s azt az általa kiválasztott pontban képes ismét megjeleníteni és irányítani azt kedve szerint. Az irányított támadást kék színű áram veszi körül, hogy uralma alá tudja vonni. Az új felbukkanást egy mennydörgés kíséretében teszi meg, innen az elnevezése. {hátránya: igaz még alkalmazására nem képes, de csak ötször képes, majd alkalmazni, minél többször alkalmazza, annál valószínűtlenebb lesz az esély a sikerre}
-> Jūjihōka /Kereszttűz/: Az Aoi honoo és az Inazuma technikák összegyúrásából jön létre. A talajon egy kéken izzó hármas jel rajzolódik ki, majd erős koncentrációval kiemelhető a talajból a hármas jel, mely folyamat áramos töltés alatt áll, majd amint teljesen kiemelik a padlóból lángolni kezd, a kard pengéjét itt is keresztbe kell tenni, hogy irányítható legyen a támadás, így könnyen elküldhető a célpont felé. Ez hatalmas erejű pusztítást képes okozni, elsősorban tűzhöz hasonlít, így égési sérüléseket okoz. {hátránya: ezt se tudja még alkalmazni, de majd csak háromszor lesz képes használni, ehhez nem szükséges a feltöltődés,}

- kardok lelkei: KÉP
~ Reshiramu: 3, 2 m magas sárkányszerű élőlény. Hófehér színű és szemei jég kék árnyalatúak.
Emberként 2 méter 20 cm magas akárcsak sárkányként a fehér dominál nála, kisebb ezüstös díszekkel megtoldva. Viselkedése elég szeszélyes. Hirtelen haragú, harcias és gyakran megmakacsolja magát. Nem ért szót senkivel sem. Úgy gondolja, hogy amit ő tesz az helyes és a többieknek is követniük kell példáját. Viszont kemény arca ellenére Ő a legsebezhetőbb is. Nem bírja a lelki nyomásokat, emiatt gyakran elveszti a fejét és cselekszik meggondolatlanul. Miuval is folyton összetűzésekbe kerül és gyakran marakodnak egymással.
~ Zekuromu: 2, 9 m magas hasonlóan, mint a „párja” sárkány megjelenése van. Viszont hatalmas eltérés köztük, hogy ő fekete színű és borostyán vörös színűek a szemei.
Emberként 1 méter 90 cm magas, nála is alapszíne dominál a fekete, illetve a sötétszürke. Jelleme sokkal komolyabb és megfontoltabb. Előrelátó és nem hamarkodik el semmit. Általában nem pártolja Reshiramu elképzeléseit, emiatt gyakoriak a viták közöttük. Folyton nyugodt, nem nagyon lehet felhúzni, szeret a háttérben maradni. Gyakran segíti ki Miut a harc közben.

Előtörténet:

Sokakkal ellentétben én nem éltem. Ne értsetek félre. Ezzel arra akarok utalni, hogy nem születtem meg az Emberi világban és haltam meg, majd kerültem lélekként a Tiszta Lelkek városába, mint sokan mások. Én már alapból Soul Society lakosának mondhattam magamat. Egy köznemesi család második gyermekeként láttam napvilágot. Igen másodikként… volt egy nővérem, akivel ki nem álltuk egymást, vagy is csak én nem szimpatizáltam vele. Emellett, nem voltam szüleim nagy kedvence, fiút szerettek volna. Nem meglepő, igaz? Elég gyakori esemény sor. De, ha nincs fiú utód. Nincs, aki tovább vigye a nemesi címet. Ez volt a családomnak a fő problémája. Hiába mutattam meg sokszor szüleimnek, hogy ezerszer képes vagyok leelőzni lánytestvéremet ők még is vele foglalkoztak többet. Sosem értettem, hogy miért. Ezért is fordult elő sokszor, hogy a testvérem, aki próbált több figyelmet adni nekem mikor megadatott rá az ideje, még is elutasítottam. Hat éves koromban már nem is törődtem nagyon a családi teendőkkel. Jobban elnyerték tetszésemet a Shinigami létről való tanulás. Mivel a köznemeseknek alap követelmény volt a Gotei 13.-hoz való csatlakozás. Testvérem nem mutatott nagy tehetséget a mágiához, ráadásul nyoma sem volt nála akkora szintű lélekenergiának, ami megadathatott volna neki, hogy Shinigami lehessen, így rám hárult ez a feladat. Apám beleegyezését is adta, de édesanyám rögtön belekotnyeleskedett a dologba. Igen, a családban ő volt az egyik, aki úgy szint nem volt Halálisten. Elkezdődtek a folytonos családi viták erről az ügyről, amiknél győztem nem otthon lenni. Nem szeretem ezeket az éveket. Idegesítő volt. Idegesítő volt folyton feltenni a kérdést magamnak, hogy „Miért?”. Testvérem meglepő módon még ezen időkben is támogatott, így kezdtem megbékélni vele. Ő volt az első a családban, akinek nem a komor arcomat mutattam, hanem az eredeti jellememet. Nem bújtam álarc mögé, mint a szüleim előtt. Ahhoz képest, hogy kiskoromban mennyire utáltam, egész nagy előrelépést tudott tenni nálam. A négy év szenvedés után még egy következett. Ekkor született még egy kistestvérünk. Aki szüleink elvárásának fiú lett. Talán, ezután még inkább nem foglalkoztak velem, mint az előtt. Így, hogy végre elismerjenek engedélyt kértem szüleimtől, hogy felvételizhessek az Akadémiára, nővérem pártfogásával. Hisz, az unalmas köznemesi dolgok helyett szívesebben tanultam meg harcolni. Kisebb vonakodások után megengedték. Sikeresen megúszhattam a jó öt évvel ezelőtti vitákat.

~~~ A Shinigami Akadémia és a Belső világom… ~~~

Az Akadémiára könnyen bekerültem családi hátterem miatt. Viszont ez volt az utolsó alkalom, hogy kihasználtam nemesi rangomat. Új életet akartam kezdeni, tisztalappal mindent. Testvérem jó tanácsát alapul véve. Az Akadémia egész jól ment. Az elméletet nem szerettem, ami a jegyeimen is meglátszott, de a mágiában és a harcban jártas voltam. Hát igen. A magolást egy életre meguntam családomnak köszönhetően. A mágia igaz nem állt közel hozzám, viszont szívesen alkalmaztam őket, néha túlságosan el is ragadtattam magamat, aminek meg volt az eredménye. Párszor odasütöttem magamat. A vívás pedig az életem volt. Igazán könnyűnek találtam. Az osztályban én tartottam abból az első helyet. Nem volt nagy kihívás. Magaviseletemért nem nagyon voltak oda a tanárok, amiért folyton csak a probléma volt velem. Mindig bajt okoztam, bár elsősorban rosszkor voltam rossz helyen, és ha már nem volt mit tenni, belementem az egészbe. Egy ilyen kicsapongásnak meg is volt az eredménye…

Este volt, pár osztálytársam vett rá, hogy járjunk utána a Hollownak, mely Soul Societyt fenyegette már pár napja. Elég hihetetlen egy dolognak tűnt, hisz ha a kiképzett Shinigamik sem akadtak a nyomára, akkor nekünk sem lehet semmi esélyünk. Ezt figyelembe véve egyeztem bele. Kisurranva az Akadémiáról indultunk útnak az egyik erdős rész felé. A srácok jókat szórakoztak, csak engem zavart belül kissé az ügy. Agyilag igaz tudtam, hogy nem lehet semmi baj, de valami motoszkált bennem. Egy rossz érzés, hogy valami még is rosszul fog elsülni. Nem akartam elrontani a hangulatot, ezért inkább nem szóltam a többieknek. Úgy véltem, csak bennem van a probléma. Ekkor viszont a „rossz előérzetem” testet öltött, méghozzá a Hollow képében, amit szórakozásból kezdtünk keresni. A többiek mind megrémülve dermedtek meg. Két bátrabb, akik már úralmuk alá tudták vonni fegyverüket, megpróbálták ellátni a baját, de sikertelenül. A lidérc két erősebb ütéssel vonta ki őket a forgalomból. Páran próbáltak meglógni előle, de üldözőbe vette őket. Ezt már én se tudtam tovább nézni. A tehetetlenségemet pedig még inkább nem tudtam elviselni. Bátran a lidérc elé shunpóztam, majd két kezemet elé tartva mondtam a következőket:
- Hadou 31. Shakkahou! – a vörös lánglabdát egyenesen a szörny képébe céloztam. Viszont a találatom hiába volt sikeres, nagyobb kárt nem okozott neki. Csak dühösebb lett tőle. Nem csoda, hisz számára mi csak étel vagyunk, ételek, melyek visszavágnak. Biztos idegesítheti. Őrült őrjöngéssel indult meg felém. Rögtön kardomért nyúltam, hogy felkészülten várhassam csapását, de mikor megragadtam a markolatát ismét az a fura zuhanó érzés kerített hatalmába. Olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam hova tenni. Így a Hollow gond nélkül vihette be ütését. Jó pár métert röpültem a pofonnak hála, egészen az első fáig, mely megálljt parancsolt. Neki csapódtam, majd szép lassan lecsorogtam róla. Nem elég, hogy a lidérc is boksz zsáknak nézz, de még a környezet is ellenem van. Homályos látással ugyan, de megpróbáltam kivenni a lidércet, ami szép lassan megindult felém, majd minden elsötétült előttem…

Meghaltam volna? Nem… akkor nem érzeném ezt megint… Megint, ezt a fura, zuhanó érzést. Ki se merem nyitni a szememet. Nem is tudom, mennyi ideje mehet ez így. De elég idegesítő. Igazán becsapódhatnék végre. Sokáig tartott ugyan, de nehezen sikerült erőt gyűjtenem ahhoz, hogy fölnézzek. Ebben a pillanatban csapódtam be valami zöld, ragacsos, folyékony valamibe. Rögtön kiugrottam belőle, amint feleszméltem.
- Fúj, mi ez a trutyi?! – kezdek bele panaszáradatomba, miközben próbáltam kicsavargatni a zöld vízszerűségnek hála nedves ruhámat. Majd, amint túltettem magam ezen, akkor néztem csak körül. Egy magas lepukkadt épülettel néztem szembe, melyen egy hatalmas leláncolt vasajtó volt, felette egy Yin-Yang jelzés díszelgett. Igaz az épület aljáig nem ért le a napfény, de a szimbólumot kitűnően megvilágította. A fény erősségéből napnyugta lehet. De, nem tudtam hova tenni, hogy még is hol lehetek. De, ahogy az ajtót szemléltem, olyan érzés fogott el, mintha hívna valami… vagy valaki. Bátortalanul elindultam a bejárat felé, majd megérintettem. Ekkor kisebb moraj futott végig a falakon, mire ijedten hátráltam párat. Csak én lehetek, ilyen ostoba, hogy egy ismeretlen helyen fogdosok meg dolgokat! Azt hittem már a fejemre szakad az ég, de csak a vaskapu nyílt ki a láncok ellenére, amik rajta voltak. Tanácstalanul kukucskáltam be, de a sötét miatt, mely a benti helyiséget uralta, nem nagyon láttam át a dolgot. „Mit veszthetek ezzel” alapon mentem be az idegen épületbe. Alig léptem párat, mindjárt kiszúrtam a legfeltűnőbb dolgot, mely odabent volt. A terem közepén kirajzolódó hasonló szimbólum, ami az ajtó fölött volt. A tető hiányosságának köszönhetően pont a jelet világított meg a beszűrődő napfény. Lassan odamentem, majd körbejártam nagy tanulmányozások közepette.
- Ki van ott? – visszhangzott a teremben egy ideges hang. Megrémülve eresztettem gyökereket oda, ahol megtorpantam.
- … nem kéne így beszélned vele… - intette le egy másik, komolyabbnak hallatszodó személy. De szövegének eleje számomra érthetetlen volt. Félve nyeltem egyet, majd kisebb torokköszörülés során szólalok meg.
- Inkább… Ti kik vagytok?! És mi ez a hely?! – nem, ezt akartam mondani. De valamiért ez kívánkozott ki belőlem. Az első hang tulajdonosa válaszolt kérdéseimre.
- Neked kellene ezt a legjobban tudnod! – éles hangja csak úgy visszhangzott a négy fal között. Így kitűnően kihalhattam belőle a haragot. Nem értettem, hogy miért húzhatta fel magát ennyire, emiatt. De, valamiért éreztem, hogy a hiba bennem lehet.
- Re… ne beszélj így vele! Erre a pillanatra vártunk, hogy végre a nevünkön szólítson! – szidta ismét a másik. Teljesen más természet a hangokból ítélve. De, miért nekem kellene a nevükön szólítanom őket? Sosem láttam őket, sem hallottam… mivel látni most sem látom őket. Szövegének viszont még mindig nem volt tiszta az eleje.
- Ch… ha ilyen kis gyáva puhány, akkor inkább örültem volna, ha ide se jön! Szánalmas, hogy még saját magát se tudja megvédeni és csak arra képes, hogy félve megfutamodjon a Belső Világába! – ez a mondata a dühős természetűnek, szinte lyukat hasított fejemben. A Belső Világom? Szóval most Zanpakutomhoz tettem látogatást? De én egy fontos dolog közepén voltam! Miért pont most? Így visszagondolva, mintha őket hallottam volna akkor is, mikor kardot próbáltam rántani a hetekben, amikor azt a furcsa zuhanó érzést éreztem. Semmibe vettem az egészet és inkább nem foglalkoztam az ügyel. Szánalmas vagyok…
- Sajnálom… - kezdtem bele érzelgős szövegembe, lehajtott fejjel. De még ebbe se tudtam beleélni magam, mert rögtön közbeszóltak.
- Ne sajnáld! Inkább menny vissza! Micsoda szégyen lenne már, hogy ha Hollow eledelként végeznéd! Gondolj csak bele! – a szidás most már jobban hasonlított egy kisebb biztatásra. Nem éppen tudtam hova tenni a hirtelen jellemváltását.
- Egyértelmű számodra, hogy kik vagyunk igaz? – kezdett bele a másik. – Ha, most visszamész. Meg tudsz minket szólítani. Feltéve, hogy ha nem futamodsz meg előlünk, mint eddig… - magyarázta a szisztémát. Viszont nem értettem mire fel ez a többes szám, hisz csak egy Zanpakutom van. Nem kettő.
- Ahogy Z… mondja! Ha megint beijedsz, kinyírlak! – jött a fenyegetés a durvábbiktól. Rendes, eldönthetné, hogy most biztat vagy sem. De, hogy ők tényleg a kardom lelkei, akkor nem fordíthatok nekik hátat. Nagy levegőt veszek, majd egy hatalmas vigyor kíséretében bólintok.
- Ja… igen… és ha visszamész… ugorj jobbra! – mondta utolsó jó tanácsát a komolyabb hangnemben beszélő. Nem értettem mit akarhat ezzel, de már nem volt időm visszakérdezni…

Fáj… a hátam… a fejem. Mi történt? Értetlenkedve fölnézek. Ekkor a lidérccel találom szembe magam, akinek a Belső Világomba való utazást köszönhettem. Rögtön jobbra vetődtem, ahogy utolsó információként kaptam még utoljára. Jól is tettem, ugyan is így sikerült elkerülnöm a Hollow végzetes csapását. Teljesen elfehéredve néztem a helyettem kettéhasított nagy fát. Majd megrázva a fejemet teszem rajta túl magamat. Nem habozhatok, cselekednem kell! Most minden perc számít. Rögön ugortam a kardomért, hogy szembeszállhassak ismét a hollowval. De, ahogy a kezembe ragadtam, akkor tűnt fel, hogy a pengéje ketté van törve. Nem értettem, hogy miért. Lehet, hogy az ütéstől, amit a lidérc vitt be és hárítani akartam volna vele? Ez, de ciki!! Álltam, nézve a két félbe tört pengét. Ekkor már a lidérc is vette a lapot és idegesen fordult felém.
- Add fel! Úgy sem fog sikerülni, kölyök! – nevetett aljasul a képembe. Rossz lépés volt tőle. Utálom, hogy ha lenéznek. Idegesen szorongattam a kezemben a törött pengét és a kardot. És nem törődve az állapotukkal rontottam a szörnynek.
~ MIT MŰVELSZ?! ~ szinte egy „álljal” ért fel a fejemben visszhangzó haragos felszólalás. Megtorpanva néztem a kardra. ~ Miért nem szólítasz már minket?! Itt az alkalom! ~ könnyű azt mondani… megszólítani… de, hogyan?! Mikor megpróbálnám olyan, mintha tudnám, de még sem. Akkor… ~ Jobbra… ~ a lidérc nem tétlenkedett velem ellentétben. Az utasítást követve rögtön vetődtem a megadott irányba, így a fejem fölött csapott el mancsával a szörny. ~ Balra…~ újabb vetődés… jó pár minutum telt el így.
- Jobbra… balra… jobbra! Elegem van! – idegesen néztem a Hollowra, aki csak folyton a sarokba szorított támadásaival. Úgy éreztem, hogy ideje nekem is lépni valamit. És már tudtam is, hogy mit. - Migite no ken, ga korosu, Reshiramu. Hidari no ken, ga kawasu, Zekuromu. Kurieito baransu shiro! {Jobb kezemben a kard, mely pusztít, Reshiramu. Bal kezemben a kard, mely hárít, Zekuromu. Teremtsetek egyensúlyt!} – a törött pengéjű kard és a másik fele egytől-egyig új külsőt vettek fel. Az egyik fekete a másik fehér színű lett. Gúnyosan elvigyorodtam a lidérc döbbent arckifejezésén, majd rögtön támadásba lendültem. Szinte ösztönösen csaptam le rá, amint az új erő volt a kezemben. A hollow még reagálni se tudott, így könnyedén végezhettem vele. Nem is értem, hogy miért nem tudták elkapni ezt a többi Halálisten… lehet, hogy a váratlan felbukkanása miatt? Vagy, csak nekem volt annyi szerencsém, hogy ki volt már fáradva… valószínűleg az utóbbi. Elégedetten mentünk vissza a többiekkel az Akadémiára miután összeszedték magukat. A tanároktól jó kis fejmosást kaptunk a kiruccanásunk miatt. De nem zavart, mivel így végre sikerült kapcsolatba lépnem Zanpakutoimmal.

Az Akadémián töltött utolsó évemben igyekeztem a Zanpakutoim képességét, ami nem ment túl jól és a két kard használatát sikeresen elsajátítani. Igaz van még mit csiszolni rajta, de kezdésnek nem is annyira rossz, azt hiszem.... A záróvizsgákat sikeresen le tudtam tenni. Így már jelentkezhettem is az egyik osztagba.

~~~ A Gotei 13. kötelékében… ~~~

Az első osztag, amibe felvételt nyertem az-az 5. osztag volt. Viszont a sok rendháborítás és magaviseletem miatt kérvényezték áthelyezésemet. Nem is értem… hisz, csak kíváncsi voltam…. A második osztag, ahova felvételt nyertem az a 10. volt. Ott igyekeztem meghúzni magam és nem ugyan azt a hibát elkövetni, mint azelőtt a másik osztagnál. Gyakran jártam az Emberi Világba küldetésekre, de elsősorban jobban szerettem a nyugodt, békés napokat, amikor nem kaptunk nagy, eget rengető feladatokat és volt idő az edzésre is. Szerettem kihívni másokat is pont emiatt. Még akkor is, ha alul maradtam a küzdelem során. Nem kevés idő telt el számomra így. Szinte kiugraszthatatlanná vált a folyamatos küldetések, edzések… amit én normális napnak hívtam. Egyszer sem hittem volna, hogy mind ez a feje tetetejére fog fordulni.

Éppen egy tiszttel edzettem, nem messze az osztagtól. Mikor hirtelen egy Pokol lepke zavarta meg kis erőpróbánkat.
„Miu Heike 10. osztag, 6. tisztje küldetése van az Emberek Világában…” kezdet bele a fekete szárnyas, ahogy hagytam, hogy lepihenjen ujjamon. A tisztre néztem, akivel épp edzettem, majd egy kisebb bólintás kíséretében intettünk búcsút egymástól, majd indultam meg a közeli Senkai kapuhoz, miközben hallgattam az információkat a szárnyastól. Utána kell nézni pár eltűnésnek? Nem nagy ügy. Legalábbis, ezt gondoltam. Az átjárón, hipp-hopp, eljutottam Karakurába, ahol nyomban a megadott koordináták felé vettem az irányt. Több Shinigami nyoma is itt tűnt el miközben Aizen körül szimatoltak. Igaz hozzá volt téve az üzenetben, hogy jön majd még erősítés. De ki lett adva, hogy mennyek előre. Nem bánom. Shunpó segítségével egész hamar odaértem. Óvatosan kezdtem bele a körbeszimatolásba, hisz nem árt vigyázni, ha nem akarok az előttem lévők sorsára jutni. Biztonság kedvéért már a hátamon csüngő fekete markolatú katanára helyeztem bal kezemet. A védekező fegyveremre, hogy ha esetleg meglepetés érne, még időben tudjak reagálni. Ekkor hangokat véltem hallani az egyik épület mögül. Így a ház sarkában megbújva kezdtem el hallgatózni. Nem értettem tisztán mit mondhattak, de az egyik rémesen ismerős volt. Hallottam, hogy egyre közelebb jönnek oda, ahol én vagyok így inkább hátráltam pár lépést. Amit nem kellet volna, mert a lábamnál ott volt egy eldobott üdítős üveg, amibe ügyesen belerúgtam és a kis sikátorszerű helyen remekül visszhangozta be a környéket. Már szidtam is magam félresikerült lépésem miatt. Már csak azért is, mert észrevettek. Ekkor egy rémesen ismerős alak bukkant fel mögöttem, aki egy jól irányzott mozdulattal csapott tarkón, mi miatt elvesztettem eszméletemet.

~~~ Vaizardá válásom… ~~~

- … Hol vagyok? Mi ez a hely? – préseltem ki magamból nehezen a szavakat, miközben egy számomra idegen helyen ébredtem. Fejemet fogva ültem fel, majd tekintetemmel körbepásztáztam a helyet. Pont ebben a pillanatban nyílt ki a szoba ajtaja és köszöntött lelkesen egy zöld ruhás, kalapos férfi. Nem tudtam hova tenni. Még életemben nem láttam, de rögtön letámadott szövegével.
- Üdv, Urahara Kisuke vagyok. Benned kit tisztelhetek?– kérdezte nagy mosollyal az arcán. Bő egy percig értetlenül pillogtam rá, mire eljutott agyamig a kérdés.
- A nevem… - kisebb szünetet hagyva nézek magam elé elgondolkodva. Érzem, hogy a válasz a nyelvem hegyén van, de nem tudtam kibökni magamból. – Miu… Miu Heike… - ahogy válaszoltam egy apró fintort ejtettem el. – De… ez már többé nem így van. – kicsit szomorúan tekintettem a szoba egyik pontjára, ami épp látóköröm útjába esett. Lassan feljöttek bennem a képek, mely bő öt percig homály fedett. Kisebb emlék foszlányok… fájdalom, könnyek, szomorúság… furcsa fehér lény, vér, gyilkosság… nagyobb fájdalom. Tudom, hogy az egész mögött a családom áll. De, nem értem, hogy miért? Megint a … "miért?"...
Egy nagy sóhajt téve emeltem tekintetemet az alakra, aki teljes nyugodtsággal állt az ajtóban. Valószínűleg látta rajtam, hogy épp sűrű emlékeim visszatekintésével foglalkoztam.
- Nem emlékszem semmire sem tisztán. – mondtam, bár belül igencsak fájt, de még is egy erőltetett mosolyt húztam arcomra. Nem értem mi történt velem, de az érzés, ami olyas valamit kellet bennem, hogy ez nekem csak jó. Megnyugtat. Nem zavar. Majd, csak akkor fogok foglalkozni ezzel a dologgal, hogy ha eljön az ideje.

Bő egy hét eltelte után sikerült összekaparnom magamat annyira, hogy távozhassak, és ne lógják kisegítőim nyakán. Akiktől időközben megtudtam, hogy a környéken találtak rám. Hálás vagyok nekik, amiért segítettek rajtam. Így az adósuk vagyok. Viszont nem maradhatok tovább. Rengeteg kérdés van, amit ki szeretnék deríteni. Még, ha tudom is, hogy a válaszokat Sereteiben kellene keresnem. Oda nem fogok többet visszamenni. Legalábbis Miu Heike 10. osztag, 6 tisztjeként biztos nem.
- Miu Heike - san. – kezdett bele a „ház ura” a búcsúzásba.
- Ezen túl nem vagyok Miu Heike. Kobayashi… Kobayashi Miu… ez lesz a nevem ezúttal. – mondom kisebb mosolyt ejtve, miközben katanáimat a hátamra helyezem. – Mielőtt megkérne rá. Ne aggódjon. Nem kotyogom ki senkinek se a búvóhelyét. – tettem hozzá közben már indulnék is.
- Kobayashi – san… - szólalt meg kisebb dalolós hangnemben, mire értetlenül álltam meg és néztem vissza. – Ha, esetleg valami gondja van. Tudja, hol talál… - kérdőn néztem egy ideig, majd elvigyorodva bólintottam. Nem tudom miért lenének bármiféle gondjaim is, azon kívül, hogy van egy jókora homályos darab emlékeimben, de… ha ő mondja. Biztos igaza van…

{Szándékosan nem írtam bele konkrét Vaizardá válást. Mivel a karakter még maga se tudja, hogy az voltaképpen. Ha, lehet, ezt majd a játék során játszanám ki. ^-^ Remélem jó lesz az előtörténet. >.<}