Arrancar-ok lakó körletei

Végigfutott a hátamon a hideg a hátamon. Vajon mi olyan vicces ebben vagy nem tudom az okát hogy miért tette ezt de valami rosszat sejtek ebben az egészben. Miután elmagyarázta a küldetést utána csak jobban erősödött bennem ez az érzés. De sok értelme nem lenne hogyha most telne be a pohár azzal hogy le néz engem. Mivel akkor nagyobb valószínűséggel mennék neki ami vajuk be rossz ötlet lenne.
-Én sem tudom miért. Talán azért mert elviselem az olyanokat mint te? Élő pajzs még mit nem. Ha neked meg ekkora az önbizalmad akkor minek neked pajzs? Igen szóval lidérc elfogás. Nem lesz olyan nagy gond belőle. De mit szólnál ahhoz hogyha használnád a Shikaiodat ami amúgy is lélekenergia növekedéssel jár. Biztos vagyok benne hogy az pedig felkeltené az érdeklődésüket. Talán jobban mint én.
Mondtam neki miközben azzal küszködtem hogy ne tegyek a mondandóm után egy szép kis megjegyzést az ideiglenes társamra. De most nem nagy fontossága lett volna egy szócsatának. Már sajnáltam azokat a személyeket akikkel valaha is összekerült egy küldetés erejéig. De remélem most nem tervezi hogy végig ilyen lesz velem mert az én türelmem is véges.

*Sai továbbra is csak vigyorog társa szavain.*
- Arra nem gondoltál, hogy már rászoktak a lidércek ízére? Így hát te jobb falat vagy a számukra. Főleg a mivoltod miatt is, de ne vitázzunk. Inkább menjünk. *Feleli flegmán, de mégis bölcsen, majd felkel és megindul az ajtó felé. Nagy könnyedséggel nyitja ki azt, majd kilép és megáll.*
- Jössz már? * Teszi fel a kérdést, majd továbbmegy. út közben nem szól egy szót se, sőt meg sem áll a kijáratig.*

// Történetet folytassuk Las Noches sivatagában.//

-És te arra nem gondoltál hogyha valóban olyan vérszomjasak. Nem fognak válogatni egy halálisten és egy lidérc között. De mindegy majd ráérünk még ezen vitatkozni.
Ahogy felállt a székről én is hasonlóképpen tettem. Felkeltem az ágyról és kisétáltam utána az ajtón. Furcsálltam hogy ilyen könnyelműen vesz ezt az egészet. Még mindig rossz érzésem volt ezzel a feladattal és vele kapcsolatban.
-Igen jövök amint látod.
Vele tartottam a kijáratig és furcsálltam hogy nem mond semmit. Talán ennyire biztos lenne önmagában és a kis tervében. Erre majd később derül fény.

Még mindig az ajtónak dőlve próbálom összeszedni magam,mikor megérkezik a kísérőm.Azaz szerintem el se ment,mivel hogy Ulquiorra az,aki itt állt az ajtó előtt végig.Rémületemet felváltja valami...furcsa érzés.De kellemes,és tetszik.Ezt hívják örömnek úgy tudom.Csak sajnos nincsenek pozitív érzéseim.Azt érzem ha megkínoznak,vagy ha megvernek.Érzek félelmet,bánatot,szomorúságot,ürességet...Igen,főleg ürességet.Én is üres vagyok,hiszen az egész eddigi életemet elvesztettem.De miért?Ki miatt?Mi miatt?Egy pillanatra bevillan egy ezüst autó képe,majd amilyen gyorsan jött olyan hirtelen el is tűnik.Megrázom a fejemet.Próbálom eltaszítani magamtól a sötétséget,a félelmet,a negatív érzéseket,de nem megy.Sajnos így jártam: nincsenek pozitív érzéseim.De ha vannak is,azokra már nem emlékszem.Jó lenne ismét mosolyogni,de nem tudok.Nincs min.Az életen semmi nevetséges,vagy mosolyogtatni-való nincs!
Csak akkor kezdem magam jobban érezni,mikor a 4.espada megszólal.Úgy érzem a sötétségből hirtelen szürke lett,és ha a Nap még nem is bukkant elő,az is előbb-utóbb meglesz.Bólintok az espadanak.
-Mehetünk.-elindulunk,de út közben eszembe jut,hogy őt is megkérdezem arról...amit Aizentől kérdeztem.-Ulquiorra-sama?Elnézést hogy ilyet merek kérdezni,de...-nagy levegőt veszek.Nyugalom!Csak bátorság!-Nem lehetne esetleg,hogy önnel maradjak?Mármint úgy mint kísérő,vagy tanonc,vagy szolga,vagy valami hasonló?Bármit hajlandó vagyok megtenni ezért.Megértem ha zavarok, látni sem akar,és elege van már belőlem,a nyafka noname arrancarból,de igazán lekötelezne.-persze jól tudom,hogy ha visszautasít,rögtön elhúzom innen a csíkot.Elmegyek az emberek világába.Vagy jobb!Soul Society-be és megöletem magam egy shinigamival.Félig lidérc vagyok,így biztosan nem ellenkeznének.De ha ők mégsem ölnek meg,akkor Aizen eljön értem az árulásom miatt,és akkor kegyetlen módon végez velem,úgy hogy csak reménykedhetek,hogy a shinigamik megölnek,mielőtt a leggonoszabb rám talál.
Nem bírnám ki itt.Ulquiorra az egyetlen,aki mellett nem félek.Mellette eloszlik a köd,és a sötétség.És hamarosan előbukkan a Nap...

//wow!de sokat írtam!O.O nem tűnt ennyinek!xD na,tehát Shiyori most kérte meg Ulquiorrát,hogy had legyen a fraccionja,csak ezt az ő sajátos nyelvén. sok sikert Ulquiorra! //

Reménykedek a pozitív válaszban,de mikor Ulquiorra megáll rögtön leesik análkül,hogy mondaná: "Nem." Szavai rettenetesen fájnak,pedig jól tudtam,hogy esélyeim egyenlőek a nullával.Megérkezünk a szobám elé.Kinyitom az ajtót.A szoba láttán megborzongok,és ha Ulquiorra nincs mögöttem biztosan ugrok hátra egy métert.Már akkor eldöntöttem,hogy nem maradok itt egy percre sem,de a szobám látványán most már még biztosabb vagyok benne.Megfordulok,és mikor közvetlen előttem 20 centire Ulquiorrát pillantom meg ,ugrok hátra 2 métert,és lesütöm a szemem.
-Ne...ne haragudjon,Ulquiorra-sama.Köszönöm hogy őszinte volt velem.De én nem maradok itt.Viszont látásra.-azzal elosonok a válla mellett,és kilépek a folyosóra.Sietve elindulok,hogy valaki csináljon nekem egy átjárót.Bárhová,csak innen el!Emberek világa,Soul Society,egyre megy,csak el innen!

Már épp elmennék,mikor Ulquiorra előttem terem.Megijedek,és a rémület kerülget.Ezúttal nem hátrálok el.Ulquiorra kijelenti,hogy nincs választásom,maradnom kell... Nem kaptam engedélyt a távozásra. Szóval itt már ilyenek is vannak? Még ki se mehetek, ha ő nem engedi meg? Mik vannak...
- Elnézést kérek, de... Nem szeretnék jelenleg a szobámban tartózkodni. Úgyhogy, ha megengedi, Ulquiorra-sama, akkor én most szívnék egy kis friss levegőt. - jelentem ki olyan határozottan, ahogyan remegő ajkaim engedik. Nem is tudom hova mehetnék. Jobban belegondolva nincs olyan hely ebben a nyomorult világban, ahol jelenleg szívesen tartózkodnék. Kint se sokkal bizalomgerjesztőbb a helyzet. Most mit csináljak? Egyre jobban bepánikolok, és kezdem a folyosót egyre kisebbnek érezni. Ha ez így megy tovább, el fogok ájulni.

//történet átírva//

/ Samiel és Ryuu történetének folytatása/
*A legfiatalabb Warim a szobájába cipelte a két megkorbácsolt áldozatot. A lány elég nagy balgaságnak tartotta, hogy Aizennel próbáltak szembeszállni és ennek meg is kapták az árát.Még szerencséjük is volt, hisz ha a lány nővérének kezébe került volna a fegyver, akkor most a hátukon nem lett volna hus. Shiyori és Ryuu egymás mellett feküdtek a lány ágyában, ő pedig a székében ült.A szobája egyszerű és rideg volt, a szürke falak kiszívták azt a kis fényt is, amit a fából készült asztal és a paplan vitt bele.Egy szekrény is helyet foglalt a sarokban, de sok ruhát nem tárolhattak benne. Csak egy kis ablakon keresztül világított be Hueco Mondo holdjának fénye.A lány várta, amíg a két sérült felébred és kérdéseket tesznek fel, hisz fájdalom csillapítót még nem adott nekik, csak bekötözte a hátukat. Kegyetlenül sajoghatnak azok a sebek, ő már csak tudja. Ha elrontott egy edzést a nővére kegyetlenül bánt vele.*

*Kinyitottam a szemem.Először nem emlékeztem semmire,majd kis idő után minden derengeni kezdett: a két fivér, Abakura Ryuu,és...Aizen! Eszembe jutott minden. A hangja, az arca, a vigyor a képén, és lenéző, pökhendi stílusa velünk szemben. Hirtelen haragomban majdnem felpattantam,ám a hátam úgy sajgott, hogy az leírhatatlan. Épphogy csak a fejemet emeltem meg,de már az is komoly fájdalmat okozott. Úgy éreztem, hogy menten kettétörik a derekam. Inkább visszahanyatlottam Abakura Ryuu mellé, akit csak most vettem észre. ő is ugyan úgy járt, mint én, talán még rosszabbul is. Gin... Az meg az ő hibája volt! Nem igaz! Az én hibám volt...minden. Amint ezen elmélázok,egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és én csodálkozva figyelem.Nem törlöm le az arcomról ,jól esik a hűvös érintése. Rég éreztem már ilyet.Jobban mondva rég éreztem. És ez az érzés tetszett...Újra élőnek éreztem magam, nem csak egy halott bábunak, akit egy magát felsőbbrendű lénynek képzelő féreg irányít. Azután más képek jöttek: félelem,rettegés,fájdalom,keserűség,bosszú...Ismét Aizenre gondoltam,és arra,hogy mennyi negatív érzést képes belőlem kiváltani, pár pillanat alatt. Arra is emlékszem,hogy megfogadtam neki, hogy jó leszek. Neki..csakhogy magamnak nem! Habár kívülről úgy tűnhet, elfogadtam őt vezetőmnek, azért ez belülről közelről sincs így! Amikor csak rá gondolok, ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben kést mártanék a szívébe. Csakhogy nem tehetem...Nem tudom megtenni! Túl erős, ezt már bebizonyította. Mindenesetre én nem adom fel, még ha belehalok,akkor sem leszek az ő csicskása!
Fejemet kíváncsian a lány felé fordítom, aki megmentett minket a biztos haláltól. Látszólag ő is gondolkozott. Arca néhol megvonaglott, biztos a múlt járhat a fejében. Nem szólok hozzá egy szót sem, nyugodtan mélyedjen csak el a gondolataiban. Nem tudom min kattoghat az agya, nem vagyok gondolatolvasó. Viszont nagyon remélem, hogy minél hamarabb ellát minket, és mehetünk dolgunkra. Egyenlőre az is rejtély számomra, hogy hova fogunk kerülni? Elvégre Abakura Ryuu biztos nem mászkálhat itt Las Nochesben. Én meg...én meg el lettem könyvelve árulónak. Még ha egyedül is hagynának, akkor is figyeltetnének, ez szinte biztos. Sok mindenre vagyok kíváncsi, de befogom a számat, és megvárom,hogy ez az igen furcsa shinigami, aki hajlandó lett volna az életét is feláldozni értem, felébredjen.*

Fogalmam sincs mi történt körülöttem. Teljes sötétség vett körül. Halk bugyogás. Ennyit hallottam összesen, aztán hirtelen...
- Ryuu.... - hallom valahol a távolból egy mély rekedtes férfihangot
- Ki az! - kérdezek vissza.
- Szégyen... Már meg sem ismeri a hangunkat! - háborodott fel egy újabb hang.
- Nyugalom testvérem... Csak kimerült. Túl sok vért vesztett. - szólal meg egy lágy női hang.
- Cöhh.
Ekkor hirtelen kitisztult minden. Körülöttem színt kapott minden. Lábam alatt egy kis kősziget, körülötte meg bugyogó láva. Két alakot pillantok meg. Az egyiknek egy láncos sarló lógott a hátán, illetve egy lándzsa. Testét teljesen páncélzat vette körbe, amely teljesen vörös színű volt. A másik egy egyszerű férfi féle, csak annyi különbség, hogy lángokban állt. Felismertem őket rögtön.
- Pokoltűz. Lángoló Fegyverzet... rég láttalak titeket. - köszönök nekik.
- Naná mert mindig a nagyfiúval társalogsz. - mérgelődik pokoltűz.
- Tényleg Démonláng hol van?
Ebben a pillanatban a lába buggyant egy nagyot, majd elkezdett domborodni, és hirtelen gy óriási testet pillantok meg. A súlyos test hangos dörömböléssel kilépkedett a szárazra, és minden lépésével megremegett alattam a föld. Elmosolyodtam. Régen volt már, hogy láttam Démonláng Sárkányt teljes méretében, és még régebben láttam mindhárom Zanpakutomat együtt. Azonban úgy tűnik nem lesz boldog a hangulat. Démonláng óriási szemével rám nézett (, ami mellesleg akkora volt, mint az egész fejem).
- Túl sokáig maradsz a hollowok között. - modnja végül - A lelked megremegett, mikor megsebesültél. A tömény hollow reitsu megfertőzte a lelkedet, és ha nem vigyázol nagy bajba kerülhess. Azonban most nem ezért vagyunk itt.
- Hát? - kérdezek vissza meglepetten.
- Azért vagyunk itt, hogy áttöltsünk beléd annyi energiát, hogy talpra tudjál állni. - közli velem Fegyverzet.
Tudtam, hogy nincs sok beleszólási lehetőségem, így bólintottam. Három társam körbeállt engemet, majd összpontosítottak. Éreztem, hogy a körülöttünk lévő láva egyre forróbb és forróbb, míg végül begyulladt a levegő. Azon kapom magam, hogy a Tűztornádó vesz körül, ami olyan sebesen forog, hogy alig láttam át rajt. Lábaim felemelkedtem, és egyre magasabbra szálltam. Egyszer csak kirepülök a kürtőből, és megláthatom a lelkem igazi valóját. A lelkem nagyon hasonlított egy kitörni készülő vulkánra. Nem sokáig csodálhattam, mert pár másodpercen belül újra sötétség, majd kitisztult a kép. Pislogtam párat, és észbe kellett kapnom, hogy a valóságban vagyok már. Sebeim már fájtak, de Zanőakutouim midnent megtettek, hogy eszméletemnél tartsanak. Éreztem, hogy mindhárom Zanpakutouim és az én reitsum keveredik, ami úgymond frissítő szellőként hat. Bár a felülés még mindig megterhelő azért a beszédhez elég erőt érzek magamban.
- Samiel kisasszony. Jól van? - fordulok a mellettem fekvő arrancar lányhoz.

A lidérc meglepetésére az idegen shinigami ébred fel először és rögtön a másik állapota után érdeklődik. Kicsit furcsának találja, hogy ez a két faj képviselője így elfogadja a másikat. Mégis csak ősi ellenségekről van szó. Mielőtt a lány felelhetne a költői kérdésre a lidérlány feléjük fordítsa a fejét. Magabiztos és rideg hangon mutatkozik be.
 - A nevem Warim Sango.
Itt tart egy kis szünetet, hogy az etikett alapján a sérültek is bemutatkozhassanak, de másra nem is hagy időt.
 - Ugye tudjátok, hogy ezt rendesen elszúrtátok? Megmentettem az életeteket. Tartoztok - jelenti ki a lehető legvilágosabban. Mindezek után az előtte lévő asztalba szúrja azt a kést, amit eddig a jobb kezében forgatott unalmában. A szoba egyik sarkában megnyom egy kapcsolót, ami világosságot teremt végre és visszaül a székébe. Az asztal fiókjban kezd kotorni, kisebb nagyobb sikerrel és várja a magyarázkodásokat.

Mikor a shinigami is felébredt rögtön egy kérdést tett fel nekem. Nem is válaszolok rá,inkább elfordítom a fejemet. "Bolond! Itt senki sincs jól." Majd a lidérclány felé fordítom a fejemet. Meg sem kíséreltem felülni az elmúlt pár percben, most sem fogom. A hátam így is úgy sajgott,hogy kezdtem kételkedni benne, hogy ez valaha is el fog múlni, és én még lábra állok. A lány bemutatkozott nekünk: Warim Sango. A név nem mondott semmit, tehát valószínű nem valami hatalmas arrancarral van dolgom. Ha legendás lenne, akkor biztos kaptam volna útmutatót valakitől, rövid itt tartózkodásom alatt. Bár, ki tudja? Lehet ez a lány és a fivére Valaki, csak senki sem említette. Minden esetre átlagosnak néz ki. Legjobb lesz,ha nem is foglalkozom vele. Tagadóan elfordítom a fejemet, így nyakamon jól láthatóvá válik a 99-es szám. Nem szándékozok bemutatkozni,sem megköszönni ennek a lénynek semmit! Az, hogy MOST élünk, az egy dolog. Viszont itt előbb-utóbb mindenki úgyis meghal. Vagy Aizen által,vagy a társai által, vagy öngyilkos lesz. A harmadik tűnik a legideálisabb opciónak. Az kevésbé megalázó, mintha valamelyik féreg nyírna ki. De nem is érdekel! Nem tartozom én ennek a lidércnek semmivel. HA esetleg még életben is maradnánk egy darabig,nemsokára úgyis mind meghalunk. Harc lesz,kemény összecsapás.A shinigamik ellen...Ismét Abakura Ryuut kezdem el figyelni. Mi értelme van kiirtani ezeket a lényeket? Hiszen semmivel sem vagyunk különbek ezeknél. Sőt... Aizen is shinigami volt egykoron,meg a két társa is. Nem értem miért kellett létrehoznia minket. Csak azért vagyunk,hogy öljünk, és megvédjük őt a harc idején. Semmi mást nem ér az életünk. Nincsenek érzéseink,félelmeink.Csak bábuk vagyunk,akik szemellenzővel születtek,és úgy is maradnak halálukig,miközben azt sem tudják,milyen igazából élni? Nem kéne éreznünk. Én most valamit mégis érzek. Tudom, hogy ez az egész nem helyes. Nem lenne szabad minket ilyen helyzetbe kergetni. Hiszen ugyanannyi jogunk van szabadnak lenni, mint meghalni! Miért nem dönthetünk mi?
Várjunk csak...Mi,minket,többes szám? Nem,én nem tartozom ezekhez az ostobákhoz! Nem fogom birkaként Aizent követni a halálba! Az kéne még! Teljes szégyen lenne. Vajon a többiek mit érezhetnek Aizen iránt? Tiszteletet? Elfogadást? Netalántán...szeretetet? Lehetetlen...Talán,mert új életet adott nekik? Akkor viszont hála? Az lesz valószínű.Hálásak,amiért kaptak egy második esélyt. Ha elvileg én is kaptam, akkor nem fogom elpazarolni. Minél előbb el kell tűnnöm innen. Mondjuk a Földre. Soul Societybe nem mehetek,ott ellenségként tekintenek ránk. Pedig még talán a segítségükre is lehetnék, hiszen információkkal bírok, amikre lehet szükségük lenne. De az most lényegtelen. Nekem teljesen mindegy melyik faj fog győzni a harcban,az a lényeg,hogy Aizen pusztuljon! Ennek az embernek nem szabadna léteznie!Nem szabadott volna megszületnie sem. Mindenkinek úgy lenne a legjobb.Én gyenge vagyok,nincs erőm.Még a zanpakutoum nevére sem emlékszem,pedig úgy mennyivel erősebb lehetnék én is! Edzenem kell. Akár az egyik arrancarral,akár ezzel az Abakurával. Az majd elválik.
A lidérc addig is fényt kapcsol a szobában,amihez nem vagyok hozzászokva. Egy hirtelen vezérelt ötlettől,és a bennem összegyűlt lelkesedéstől vezérelve hirtelen felülök,de meg kell támaszkodnom valamiben,mert hirtelen fájdalom nyilall belém. Összegörnyedek,és az ajkaimat harapdálom,nehogy felsikítsak. Érzem, hogy a hátamon lévő sebekből szivárogni kezd a vér. Testem elutasítóan reagál a hirtelen fájdalomra,de nem érdekel.Még pár másodpercig úgy maradok,mire megpróbálok felállni. Az ajkamat véresre haraptam,de ez most a legkisebb gondom. Remegő végtagokkal tápászkodom fel,továbbra is kapaszkodva az ágyba. Lábaim a több órányi fekvés után nem bírják megtartani a súlyomat,így a földre kényszerülök. A szememet lesütöm elkeseredettségemben és tehetetlenségemben. Semmi sem sikerül.Nekem semmi sem jön össze...Gyenge vagyok,magatehetetlen. Erősödnöm kell,fejlődnöm. El kell tűnnünk erről a helyről! Tűnnünk? Szóval már a shinigami életéért is kezdek aggódni? Remek...

Választ nem kapok, de nem mutattam jelét ingerültségnek. Az arrancarlány bemutatkozott, így az illedelem azt mondja, hogy nekem is meg kell ezt tennem.
- Jómagam Abakura Ryuu vagyok. Mondanám, hogy örvendek a szerencsének, de a helyzet most mást kíván meg. – ezután mély levegővétellel próbálom magamat eszméletemnél tartani, majd ismét folytatom – Én bármikor hajlandó lennék az életemet adni egy másik élőlény megmentésére. Legyen az quincy, arrancar, shnigami, bount vagy bármi más. Azonban… köszönöm, amit tett. Azon leszek, hogy lerójam a tartozásom.
Meg sem próbáltam megerőltetni magamat, inkább feküdtem csupán, és csukott szemmel a légzésemre koncentráltam, de füleltem a környezetemre. Nagyon aggódtam Samielért. ha képes lennék, rá áttöltenék magamból reitsut az arrancárlányba, hogy gyorsabban meggyógyuljon, de az biztos, hogy ki fogom kérni a 4. osztag segítségét, hogy tanítsanak meg az orvoslás művészetére, hogy a legközelebbi ilyen esetben tudjak segítségül szolgálni.

Míg a halálisten elfogadja, hogy lesérült és inkább megvárja míg fel tud állni, addig az arrancar lány, Shiyori megpróbálkozik a lehetetlennel. Felülni nagy nehezen sikerül és az ágy széléhez vonszolja magát, miközben a kötésein keresztül szivárogni kezd a vér, de felállni már nem megy. Az ágy végében a padlóra esik és a sebeiből áradó fájdalom tovább kínozza. Már már a bőgés határán van, amikor egy hatalmas sóhajtást hall a szoba másik végéből. Rögtön utánna léptek zaja utheti meg a füledet, amit alig tudsz észrevenni, hiszen a fájdalom minden mást elnyom. Csak a lüktető sebek és a sípoló zaj az amit tisztán érzel és hallasz. Ekkor egy hideg kéz fogja meg a válladat óvatosan. Sango az.
- Nem kell ugrálni. Segíthetek erősebbé válni és kijutni innen, de ehhez az kell, hogy meggyógyuljatok -vígasztal titeket lágy és kedvesebb hangon, mint az előző megnyilvánulásakor.
- Hogy kéritek-e a segítségemet az rajtatok múlik - jelenti ki és a kezét nyújtsa Shiyorinak. Egy kedves mosolyt is hozzácsapat még, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. Tehát? Éltek a lehetőséggel, vagy eldobjátok azt egy lehendő baráttal együtt?

//Samiel Shiyori első kaland újradolgozása. A kaland folytatását én veszem át.//
*Shiyori úgy dönt, hogy nem nagyon szívleli új szobáját, így egy kis levegő után kiált.*
- Elnézést kérek, de... Nem szeretnék jelenleg a szobámban tartózkodni. Úgyhogy, ha megengedi, Ulquiorra-sama, akkor én most szívnék egy kis friss levegőt.* Jelenti ki, mely egyértelmű jele a hirtelen rosszullétnek. Bár Ulquiorrának nincs szíve ennek ellenére nem tíltja meg a lehetőséget, mellyel Samiel élni kíván.*
- Hát legyen. Szellőztesd ki a fejed, majd térj vissza, hogy ha Aizen nagyúrnak szüksége van rád, akkor meg tudjon találni.* Jelenti ki rideg hangon, de hát aki már jól ismeri őt, az tudhatja, hogy ő bizony már csak ilyen.*
// A következő kommentet kérlek írd, egy számodra tetszőleges helyre kivéve 2 helyet. A laboratórium illetve az Espadak szobái topikon kívül szabad a terep.//

A folyosóra érve megállok, és egy mély lélegzetet veszek. Most mit mondjak neki? Az előző beszélgetésünk sem sikerült túl jól. Nem akarom, hogy kerüljön engem, elvégre Ő az egyetlen, aki mellett biztonságban érzem magam ezen a szörnyű helyen. De mi van, ha nem akar a közelembe lenni? Ha nem akar tanítani? Azt valószínűleg nem élem túl. Akkor a többi arrancar ki fog készíteni, és reggelire el fognak fogyasztani. Szó szerint... Végül erőt veszek magamon, és kilépek az ajtó elé. Csodák csodájára a szobám előtt találom Ulquiorra-samát.
-Öhm...Miért van még itt?- kérdezem egér vékony hangon. Meglepett, hogy itt találtam. - Talán van még velem valami dolga? Vagy Aizen akar valamit? - ijedek meg hirtelen, és ez látszik is az arcomon, mely hirtelen zöld színűre vált.