Észak-rukongai, gazdag övezet

*Imuru ugyan nem látta kapitányát, de érezte az ismerős reiatsut, amitől mindig megnyugodott. A lányok hangjára azonban már is biztos volt számára, hogy nem csak a képzelete játszadozott vele. A leányzó kimerült fizikailag rendesen, térdre is esett. Megpróbált felállni, de egyedül valami nehezen ment, hiába volt érzelemmentes arca. Azon kapta magát, hogy valaki felhúzta őt a földről. Most érdekelte a legkevésbé büszkesége, leginkább a hatodik osztag biztonságos rejtekében szerette volna tudni magát.*
~Hime, ez sikerült. És ő is itt van.~*legszívesebben kardja szellemének nyakába ugrott volna. A lány visszahívta első táncba a kardszellemet, de csak mentálisan kommunikált társával tovább.*
~ Sosem változol, Imuru. Attól, hogy érzel, nem leszel se gyengébb, se kevesebb. Legalább őt elfogadtad. Haladás ~*mosolygott a lányra Tsuki no Hime alakja.*
~Ajj már! Felejdtsd el! És különben is, ő más. Ő soha nem ütött meg, vagy bántott. SZerinted elmondjam neki?~*kérdezte a lány kardját.*
~Rajtad áll.~*ezzel a kardszellem lezártnak tekintette a témát, Imuru pedig normál katana állapotba hívta vissza a kardot. Remélte, hogy azért hallhatja még a kapitánya hangját.*

*Imuru végül mosolyogva indult el, végre egy pillanat, amikor kapitánya egyet ért vele. A lány a megadott helyszínre érve egy kicsit bizonytalan, nem igen tudja, mit kellene most tennie. Csak a telepes hangjára várt, hogy végre a feladatát végezhesse, és visszatérjen barátnőihez.*
~ Remélem, azért békén hagynak egyetlen egy témával. Tényleg, melyik ép eszű férfi álllna le kavarni egy vak lánnyal, akinek a múltjáról jóformán semmit nem tudnak? Egyedül Kuchiki-sama tudja, hogy csupán egy gyilkos vagyok... De nem hisz nekem, viszont egyelőre a teljes igazságot későbbre tartogatom ~ * gondolta magában. Remélte, hogy minél hamarabb letudhatja ezt a feladatot, de azért várta már, hogy végre valami érdekeset kap.*

- Nyugodjon meg, segítek önnek! - *nyugtatja, majd elindul az erdőbe a hangok irányába.*
~ Mi lehet itt, ami ennyire megrémiszti a lakosokat? Ha meignt te kevertél bajba, lesz egy-két keresetlen szavam... És még én viselkedjek, mi? ~ * glonodlta magában bosszúsan. *

*A lány bement az erdőbe, s egy fa megszólította, akiről megtudta, hogy Normennek hívják. Furcsának találja, hogy reiatsu az övén kívül nincs is. Hogy fog így visszatalálni? A beszélő fára igencsak elcsodálkozik, hiszen ő csak mesékből hallott ilyesmikről, ha elcsípett néhány mondatfoszlányt.*
- Imuru a nevem. Shinigami vagyok. Azért küldtek, hogy megtudjam, miért is félnek a lakosok. Besélő fákra egyáltalán nem számítottam, őszintén megmondom. Azt hittem, csak a mesékben léteztek - *felelte zavarodottan a leányzó. Kissé furán érezte magát, hogy egy fával társalog.*

~ A fene... vissza nem fordulhatok, így is eltévedtem, ha mindent szokásos szerencsétlen módon műveltem. Pokollepkét küldenem sokáig tartana, ráadásul a kapitány biztosan a negyedik ostaghoz vitetne azt gondolván, hogy megőrültem... Nincs más választásom.~
- Továbbmegyek. Igazi boszorkánnyal még nem volt szerencsém találkozni - *felelte a lány. Ilyen heylzetekben tudta átkozni látásképtelenségét. Leaglább a tájékozódás könnyebb lenne! A törpék jelenlétét érzezte, de nem tudta, hogy merre vannak.*
- Van itt valaki? - *kérdezte, hangjában érezhető, hogy fél egyedül, ismerős hangok, reiatsuk nélkül.*

*Szegény lány fel sem fogta, hogy miről beszélnek. Ő saját külsejét nem tudta megítélni, elvégre nem látott semmit. Viszont az örökösen arcába hulló három tincset félresöpörte, mivel útban voltak neki. Nem tudta eldönteni, hogy most mit kée tennie. Neki saját külsejével nem volt baja, inkább annak örült, hogy udta: nincs egyedül.*
- Kik vagytok? - *kérdezte, s lassan, bizonbytalanul kezdett el lépkedni. Fontolgatta, hogy kardját hívja segítségül, hogy legalább annak segítségével tudjon tájékozódni. Remélte, hogy nem csak a képzelete játszik vele*

*Imuru fel sem vette a beszólásokat, hozzászokott már.*
- Eltaláltad, nem látok - *jegyezte meg, s maga is megdöbbent, hogy mennyire megváltozott, hisz most régi önmagaként viselkeett.*
~Hogy a fenében hozta ezt ki belőlem? ~ *tette fel magában a kérdést.*
- I. tánc: Éjhercegnő –„Táncolj az égen, megláncolt, éj hercegnője!” - hívta elő kardja szellemét, s kardját megragadta, majd maga előtt, pengével lefelé tartotta függőlegesen. Kardja szelleme az ő hasonmásaként jelent meg mellette.*
- Na végre, azt hittem, sose hívsz elő! - *vigyorodott el Tsuki no Hime, s belekarolt forgatójába.*

- Menjünk tovább, Tsuki no Hime! - *kérte kardja szellemét. Nem parancsolt, nem is követelt, ő mindig kérte őt. Tisztelte kardját, s szerette is, hisz rajta kívül senkije sem maradt, akire családjaként tekinthetett. *
- Rendben, kis forgatóm - *mosolygott a kardszellem, és lassú léptekkel indultak tovább az erdőben. Imuru ugyan semmit nem látott, de tudta, hogy kardja ott van vele, s ettől nagyobb biztonságban érezte magát.*

*Imuru hallotta a gyereksírást,így kardja szellemének vezetésével felé lépked.*
- Miért sírsz, kislány? Bántott valaki? - *kérdezte, kardja szelleme biztonság kedvéért visszatartotta.*
- Csak óvatosan, kis forgatóm! Nehogy eless! - *suttogta halkan Tsuki no Hime. Imuru viszont szerette a kicsiket támogatni, hogy ezzel is elűzze a régi emléket, amely szerint ő gyilkos.*

*Imuru furcsának találta, hogy hirtelen nem érezte tovább a kislány jelenlétét.*
- Menjünk tovább, kis mesterem, vagy megálljuk itt éjszakára? - érdeklődött Tsuki no Hime, aki jelen formájában akár Imuru ikertestvérének is tűnhetett a kívülállók szemében. De csak a kardja szelleme volt, ám ennek ellenére Imuru még jobban is tisztelte és szerette, mint kapitányát.*
- Menjünk tovább! - *felelte a lány, s bár kezdett fázni, kíváncsisága nagyobb volt. Vajon mennyi idő telt el azóta, hogy Kuchiki Byakuya elküldte őt erre a feladatra, s ő belépett az erdőbe? Vajon Miyuki és Aya hiányolják őt? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejében.*

- Imuru, biztos nem akarsz visszafordulni? Még nem késő talán. - *kérdezte Tsuki no Hime szelleme forgatójára pillantva. Nagyon nem tetszettek neki a babák, talán azért, mert még sosem látott játékbabát, ez a három is rossz állapotban volt.*
- Dehogy fordulok vissza! Ő ugyan többet nem lát gyengének, az biztos! - *szánta el magát Imuru. Fekete tincseit hátrasöpörte, hogy ne legyenek útban. Remélte, hogy semmi nem odaillővel sem fognak találkozni.*

* Természetesen nem állnak Imuru útjába, de nem is mozdulnak meg. Továbbra is az érdekes párost nézik, majd hirtelen szólalnak fel egy szinkront képezve hangjukkal.*
- Jól gondold meg, hogy tovább akarsz- e menni néni. A másik néni jól mondja. könnyen baja eshet. *A hangjuk összesítve igen félelmetes társítás, ami a terem akusztikája miatt még kísértetiesebbé változtatja a helyet. ez akár nagy nyomást is gyakorolhat a halálistenre, így hát döntenie kell. Vajon tényleg tovább akar menni, vagy inkább visszafordul és úgy dönt, hogy elmegy ezzel befejezve a küldetést? Ez csak ő tőle függ, de ha továbbmegy, akkor a következő emeleten egy újabb ajtó fogja várni, ami egy újabb sötét termet rejt.*

- Nem érdekel, nem hátrálok meg, ha már eddig eljöttem. Megmutatom neki, kivel szórakozzon! Velem aztán nem fog... -*morogta elszántan, kardja beletörődve sóhajtott.*
- Ennek nem lesz jó vége, kis forgatóm --csóválta a fejét a kardszellem.*
- Van nevem is. Imuru - *vetette oda búcsúzóul a lány és továbbment a lépcsők felé, Tsuki no Hime persze kísérte, hisz itt nem tudott tájékozódni egyedül a makacs lány.*

*Imuru emlékezett rá, hogy neki volt egy babája, amit sajnos nem látott, de anyukájától tudta, hogy hosszú hajú és kimonóba volt öltöztetve. Ő csak Kurohimének hívta, mert sosem láthatta. De ez a játék már nem volt meg, ahogy az édesanyja is távozott a élők sorából neki köszönhetően.*
- Bár láthatnád, mennyi játékbaba van itt - *suttogta mosolyogva Tsuki No Hime, aki bizony látott is mindent. Látott egy hasonlót is, mint amilyen gazdájának volt, csak ennek a szeme nem barna, hanem kék, és nem lila, hanem sárga kimonóba volt öltöztetve. Kis fekete, göndör hajú baba.*
- Ez a kis gyönyörűség itt pont olyan, mint a tied volt kiskorodban -*jegyezte meg halkan.*
- Hagyjuk, nem érdekes. Kurohime már meghalt, anyu is. Nem kell mondanod, tudom anélkül is, hogy egy aljas gyilkos vagyok és sose tisztulok már meg ettől a bűntől -* suttogta Imuru is. És akkor a házigazda is megérkezik, s megszólítja őket.*
- Eltévedtünk az erdőben. Tud segíteni nekünk? - *Imuru szerette volna, ha harc és vérontás nélkül megúszná a küldetést.*