Katsukawa Sayomi

Név: Katsukawa Sayomi
Kaszt: shinigami
Nem: lány
Kor: 140 év körül
Kinézet: 16 év körülinek tűnik, 160 cm magas, vékony testalkatú, félhosszú szőke haját két copfban hordja, szeme halvány szürkéskék
Jellem: a harcokban szinte mindig kitartó, megfontolt, viszont az életben hajlamos rá, hogy előbb cselekszik, és csak azután gondolkozik, elég makacs természetű, igyekszik alkalmazkodni a körülötte lévőkhöz, nem igazán szeret nyugton maradni - viszont ha mégis, olyankor meglehetősen lusta is tud lenni

Zanpakotou: Támadj, Bíbor Skorpió! (Semeru, Sasori Mazenta!)
Alap állapotban egy egyszerű katana, ezüst-bíbor színű markolattal
Shikai szint: A kard markolata a régi marad, viszont a penge egy több méter hosszú ostorrá változik, melynek mozgását Sayomi képes valamennyire a tudatával is irányítani. Az ostor legvégén egy hegyes, nem túl nagy mérgezett tüske van, melyek csak nagyon nagy mennyiségben okozhatnak halált. Viszont az szinte lehetetlen, hogy ennyi mérget sikerül az ellenfél szervezetébe juttatni, így a kisebb adagok csupán bénító hatással bírnak. (Minél több van belőle, annál erőteljesebb, a hatás elsősorban a méreg mennyiségétől függ). Eleinte csak bénító mérget képes használni, később azonban más hatású mérgeket is képes előállítani.
Bankai szint: egyelőre nincs

Élettörténet:
Szüleim Japán egy eldugott kis falujában éltek, az 1800-as évek derekán. Mindketten szerettek volna nagy családot, viszont anyám összes gyermeke, még csecsemő korában elhunyt, kivéve egyetlen egyet. Az 1870-es évek elején , egy csillagfényes éjjelen születtem, erre utal a keresztnevem is – „éjjel született”. Mint egyedüli gyerek, a szüleim szemem fénye voltam, szegényes életvitelükhöz képest, mondhatni, el is kényeztettek a többi korombelihez képest. A napjaim, mondhatni, átlagosan teltek. Amíg kisebb voltam, a legtöbb falubelihez hasonlóan ki sem tettem a lábam a falun kívülre, nem is érdekelt igazán. Mondhatni, késői gyerek voltam, így ahogy teltek az évek, s szüleim egyre kevésbé bírták a munkájukat végezni, apámat, aki kereskedő volt, többször is el kellett kísérnem az útjaira. Ez egyúttal jó és rossz is volt. Emlékszem, mennyire elcsodálkoztam rajta, hogy a világ nem csupán a mi kis falunkból és a hozzá tartozó rizsföldekből áll, s rengeteg újdonsággal találkoztam, új emberekkel ismerkedtem meg. Viszont maga az utazás szinte mindig több napon át tartott és rendkívül monoton is tudott lenni.
Nem sokkal múltam 16, amikor ismét apám mellett ültem a szekéren, és a legközelebbi város felé tartottunk, hogy eladjuk a termés egy részét, és az árán szerszámokat és élelmiszert vegyünk, amit a faluban nem tudunk előállítani. Már kezdett sötétedni, de mivel már alig egy órányira voltunk, ezért nem álltunk meg éjszakára. Most már tudom, hogy hiba volt… Az út egy erdőn vezetett keresztül, ám nem sokkal az után, hogy beértünk a fák közé, egy rablóbanda támadott ránk, s mielőtt még feleszmélhettem volna, apám lebukott mellőlem a szekérről… Hátba szúrták. Megpróbáltam utána kapni, viszont a vértől síkos ruhája kicsúszott az ujjaim közül, s tompa puffanással ért földet. Az eddigi nyugodtnak mondható életemnek tudható be, hogy kisebb sokkot kaptam a látottaktól: ahogy a könnyeimen keresztül apám holttesttét próbáltam kivenni a lámpánk pislákoló fényénél, nem vettem észre a felém közeledő banditákat, akik jobbnak látták, ha velem is végeznek… S egy pillanat múlva én is holtam dőltem le a szekér mellé a porba…
Amikor kinyitottam a szemeimet, hirtelen azt hittem, hogy valami különös módon mégis életben maradtam valahogy, de amikor a tekintetem a saját, vérbe fagyott testemre tévedt… Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy szellem alakban maradtam itt a földön. Apámat kezdtem keresni, de mivel sehol sem találtam, arra következtettem, hogy biztosan elindult hazafelé, így én is így tettem. Akármennyire is siettem, amikor hazaértem, csupán anyámat találtam otthon, viszont úgy tűnt, akárhogy is próbáltam tudomást adni az ittlétemről, semmit sem érzékelt belőle. Mivel senki sem maradt anyámnak, még ha nem is tudott róla, de mellette maradtam a faluban. Legalábbis így terveztem, viszont néhány napon belül megjelent egy furcsa, fekete ruhába öltözött férfi, aki úgy tűnt, lát engem. Nem tudtam, hogyan barát-e, vagy ellenség, így csak földbe gyökerezett lábbal, rémülten figyeltem, ahogy kezében valami kard féleséggel felém közelít… Mielőtt azonban még bármit reagálhattam volna, a kard markolatát a homlokomhoz nyomta, mire minden elsötétült…
Amikor ismét magamhoz tértem, egy népes városban találtam magam. Mint megtudtam, ez a szelleme városa… Mivel az apámat itt se találtam, jobb híján a szegénynegyed egyik családjához csapódtam, majd az elkövetkező néhány évben volt időm elgondolkozni a történteken. Megismertem a szokásokat, az itteni életet, megtudtam, hogy aki ide küldött engem, valójában egy shinigami volt. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, amiért azt a sok törődést, amit a szüleimtől kaptam, semmivel sem viszonozhattam nekik, és nem tudtam megakadályozni a történteket. Elkezdtem lázadni az új életem ellen… A gyengeség, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a szegénység ellen, így, mivel más kitörési lehetőség nem volt, beiratkoztam a shinigami iskolába, amit sikeresen el is végeztem. Ha a viselkedésemet, személyiségemet nézzük, időközben annyira megváltoztam, hogy a régi ismerősök valószínűleg már nem ismernének rám. Az iskolában démonmágia nem igazán volt az erősségem, a vívást jobban kedveltem, így amikor befejeztem a tanulmányaimat, úgy döntöttem, hogy a 8. osztaghoz jelentkezem.

Nem tudtam, hogy létező ember, csak annyit, hogy Japánban elterjedt családnév. Kijavítottam, remélem, így megfelel

Még annyit szeretnék kérdezni, hogy a karakterlap generálásnál az adatokat nekem kell átírni? Csak mert mindenhol 5000/5000 van... Ha igen, kérhetnék egy kis segítséget hozzá?

Azt hiszem, igazad van. Köszi a tanácsot, azt hiszem, akkor inkább másik osztagot választok.