Nagayama Takami

Név: Nagayama Takami
Kaszt: Shinigami, A 6. osztag tagja
Kor: ismeretlen, kinézetre kb. 16-17 év közötti
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: szeptember 12.
Kinézet: Átlagos magasságú, normál testalkatú „fiatal” srác, aki a fehér hajával kissé jobban kitűnik a többiek közül.
Zanpakuto neve: Nadare ( lavina )
Zanpakuto fajtája: hó és jég
Zanpakuto shikaia: A pengén kéken fénylő kanjik tűnnek föl, ezek a jég(氷) és hó(雪) írásjelei. Mikor a kard megváltozik a penge körül hópihék szállingóznak, majd az írásjelek elhalványodnak.
Zanpakuto támadása: Houmuro, Nadare! (temesd el, lavina)
Egyelőre kétféle támadása ismert: az egyik inkább megtévesztés, a másik komoly fagyási sérülést okozhat.

Shikai technikák:

Fubuki (hóvihar)
Az „áldozat” körül hatalmas hóvihar támad, ez jó alkalom arra, hogy megtévessze, illetve meglepetésszerűen lehessen támadni a vihar után.

Reitanna kangoku (fagyos börtön)
A kardot a földbe szúrom, a kanjik fényleni kezdenek és a penge körül megfagy a föld és pillanatok alatt eléri az áldozatot, aki nem bír utána mozdulni. A kardot kihúzva a földből egy hóvihart tudok küldeni az ellenség felé, ami azonnal jéggé fagy, bármihez ér.





A többi támadásom még nem tökéletes, vagy ismeretlen.

Előtörténet:

Földön:
Már a földön elég harcias voltam és és ez lett a végem is. A falum akkoriban háborús övezetnek volt minősítve, így aki tehette eltűnt még a közelből is. Én nem... Mivel apám kovács volt és a hadseregnek dolgozott, készített nekem is egy kardot, de a harcoktól szeretett volna távol tudni, főleg miután édesanyámat menekülés közben eltalálták és belehalt, én voltam mindene. Sajnos csalódnia kellett... toborzáskor a koromról hazudva, apám tudta nélkül bevonultam és beosztottak az ottani 7. osztagba felderítőként. Néhány héttel később, látva a tehetségem előléptettek, így már teljes jogú tisztként szolgáltam, majd rá két hónappal egy kisebb szakaszt adtak az irányításom alá. Hatalmas sikereket értem el, a kisebb portázásokat sorra nyertük, de a gond csak itt kezdődött. Fiatal és naiv fejjel már-már túl sokat reméltem magamról, így egy nagyobb ütközetbe vágtunk bele a csapatommal. Nem jártunk sikerrel. A nagy többség belehalt, a túlélők pedig súlyos sérülésekkel tértek haza. Nem nyugodtam... néhány napi lábadozásom közben furcsa dolgok történtek... láttam az általam harcba vitt és ott elhunyt embereket... beszéltek hozzám, el akartak vinni... megijedtem... tudtam hogy ezek nem léteznek, de tisztán láttam őket, volt akit meg is érintettem, bár nem volt húsvér ember... szellemek voltak. Két hű társammal megosztottam ezt, ők hittek nekem és bevallották, hogy velük is történt ilyen. Ki akartuk deríteni mi lehet ez valójában és amikor alkonyodott, elindultunk utánuk.
A csatatéren gyűltek össze, mintha csak várnák, hogy menjünk. Ekkor furcsa lények jelentek meg mögöttük, most már tudom hogy lidércek voltak. Felénk tartottak, két bajtársam elindult és megpróbálták őket legyőzni. Láttam, hogy ez lehetetlen ezért visszaparancsoltam őket a táborba, és magamra vontam a lények figyelmét. A végsőkig harcolva a legyőzhetetlen ellenféllel haltam meg, azzal nyugtatva magam, hogy legalább két jó barátomat megmentettem ettől... velük azóta se tudom, mi történt...


Soul Society:
A Földön még sokáig bolyongtam és a napjaim általában a meneküléssel teltek, mivel a lidércek valószínűleg megérezték az egyre növekvő lélekenergiámat... a sors iróniája, hogy egy elfeledett, gyerekkori barátommal pont így találkoztam. Valószínűleg ő is a háború miatt halt meg és most ő is itt ragadt... Rie volt a neve, és néhány házzal messzebb lakott tőlünk, de gyakran játszottunk együtt... Szerettem őt, gyönyörű volt és kedves, akkoriban mindig arról álmodoztam, hogy majd egyszer, a háború után feleségül veszem... ez persze csak szép emlék, de ahogy megláttam, rögtön eszembe jutott, amitől gombóc nőtt a torkomban és már már a sírás kerülgetett. Sokáig ezért nem is mentem a közelébe, kerültem, ahogy tudtam, de mindig tudni akartam hol van éppen. Ám egy nap a sikítására lettem figyelmes. Odarohantam, megismert, de nem volt időnk egymással foglalkozni. Három lidérc vette körül, nem tudott menekülni... Nem tudtam mit tegyek... A harcot nem vehettem föl velük, nem is lett volna mivel... magamban könyörögtem, hogy valaki jöjjön segíteni, és elszántan elindultam a legközelebbi szörny felé. Fogalmam se volt, hogy mit tehetnék... eközben az egyik már a kezében tartotta Rie-t, gyorsan irányt változtattam és rácsimpaszkodtam a lidérc karjára, az rám nézett, majd egy laza mozdulattal meglódította a kezét, én meg egyenesen a legközelebbi fához csapódtam... itt a vég, gondoltam, de megpróbáltam felkelni, ennek ellenére a szememen kívül mást nem sikerült megmozdítani, akkor megláttam egy fekete lepkét, ami épp az orrom előtt szállt el, - milyen érdekes...ez lenne az igazi halál? - gondoltam, majd behonytam a szemem.

Miután magamhoz tértem a Lelkek Világába, Peremvidék legvadabb területén találtam magam... Akárcsak a halálom előtt a falumban... mindenhol dúltak a viszályok, egy két ház lángolt, az emberek marták egymást... Megpróbáltam elmenekülni... elegem volt a harcokból... de a település szélénél felbuktam és mire felkeltem engem is körbevettek a vad külsejű, botokkal fenyegető suhancok. Gyorsan tapogatóztam magam körül, hátha találok valami hasonló „fegyvert”, néhány méterrel odébb egy megfelelőnek vélt lécet találtam is, így odébb kúsztam, míg ezek folyamatosan közeledtek. Megragadtam egyetlen lehetőségemet és talpra szökkentem, hogy legalább úgy látsszon, elég erős vagyok, hogy a harcot felvegyem velük. Szerettem volna valami erős, számukra félelmet keltő dolgot csinálni... koncentráltam... ők megtorpantak egy pillanatra, valószínűleg nem várták, hogy szembe fordulok velük... kihasználtam az időt és egyik kezemben a lécet kardként markoltam, a másikat ökölbe szorítottam és bátorságot gyűjtöttem a továbbiakhoz. Ők léptek elsőre... az egyikük hirtelen nekem rontott, és épp csak ki tudtam védeni a „kardom” segítségével. Most viszont, hogy meglepődött egy váratlan döféssel a földre küldtem, ezzel magamra haragítva a többit. Most egyszerre ketten jöttek, az egyiket a „fegyverem” segítségével akartam hatástalanítani, de az megadta magát és kettétört... szerencsére az ütéstől támadóm még így is megtántorodott, de a másik túl gyorsan jött és csak puszta kézzel tudtam magam védeni, így egy ütést indítottam felé... legalábbis annak szántam, de egy kéken fénylő fénylabda indult az ütésem irányába... teljesen megdermedtem a jelenség láttán... ránéztem a kezemre... semmi különös... ekkor az egyik talpon maradt ember hirtelen felém mutatott és a többiekkel elmenekült... csak akkor értettem meg miért, amikor hátranéztem... a kezemből kiesett a törött önvédelmi eszköz és valószínűleg a szám is tátva maradt. Néhány fekete kimonós ember állt mögöttem és az egyik elismerően bólintott, majd szólt hogy csukjam be a szám mert kiszáradok... Összekaptam magam, és megkérdeztem kik ők.
- Halálistenek vagyunk – válaszolta az egyik – érted jöttünk... feltűnt a képességed, de ha itt maradsz, kárt tehetsz magadban és másban is... velünk kell jönnöd... majd megtanítják, hogyan kezeld az erődet.
Azzal sarkon fordultak és elindultak... még néhány másodpercig tétován álltam, majd mikor az egyik visszanézett, rájöttem, mennem kell...
Az akadémián megtanultam a legalapvetőbb támadásokat, mestere lettem a kardforgatásnak, majd még az iskola befejezése előtt, a tanáraim nagy megdöbbenésére mindenkinél hamarabb megismertem a kardom és annak képességeit... Nem is kellett több, még jobban beleástam magam a tanulmányokba, és az iskola után is gőzerővel fejlesztettem a képességeimet. Meg akartam szerezni a 2. szintet... Egy eldugott helyen sokszor éjszakákba nyúlóan gyakoroltam, majd egyik este különös álmom volt... a kimerültségtől hazatérve épp csak beestem az ajtón és a földön elaludtam. Fülszaggató kiabálásra ébredtem és valaki az ajtót verte... Felültem a padlón és a félhomályban láttam, hogy minden fagyott és havas... aztán az egyik sarokba tévedt a szemem, ahol egy hozzám hasonló fiú állt, nálam kicsit idősebbnek nézett ki és karba tett kézzel nézett... hirtelen elfelejtettem hogy mögöttem hamarosan beszakítják az ajtót és néztem az ismeretlent a szobámban... lassan elindult felém, én meg csak mint a többi tárgy körülöttem, szinte jéggé fagytam. Hűvösen csak ennyit szólt:
- Vége az első küldetésednek kölyök... elérted a célod... de vigyázz! A második szint nem lesz olyan egyszerű, mint az első... Holnap újra jövök... keress egy helyet ahol nem zavarunk másokat és meg kell velem küzdened – azzal eltűnt, a jéggel és hóval együtt, csak a hideg jelezte hogy itt volt.
Így tanultam meg a shikai használatát, hamar befejeztem az akadémiát és csatlakoztam a 6.osztaghoz, ahol sima shinigami lettem. Van még egy húgom is akit még az emberi világban elvesztettem, a célom az, hogy megtaláljam, remélem sikerül.

ui: Ha valaki elakarja vállalni a húgom szerepét, pm-be kérje az információkat, másképpen Nk karit faragok majd belőle.!

Üdv
Nos,egyetlen egy hibát találtam.Mégpedig,hogy kezdésnél senki sem lehet tiszt.Gondolom ezt majd átírod,úgyhogy elfogadom az előtöridet.280 reiatsuval indíthatsz.Továbbá 900 pontot oszthatsz el gyorsaságra,állóképességre,valamint erőre.A reaiatsu pontjaidat beválthatod démonmágia pontokra.Jó szórakozást!

a soul society-n belül akárhol