Akamoto Imuru-shinigami

Belső világa egy tisztás. A tisztást hegyvonulat zárja körbe, a növényzetet sűrűn nőtt cseresznyefák adják. A hegyről sekélyvízű patak csordogál, az táplálja a vidéket. Azonban még is az éjszaka uralkodik, a sötétség.

*A lány csak menekült, ő nem akarta bántani a kardjának szellemét.*-Miért?*hüppögte, ahogyan földet ért. Nem értette, mi történt a kardjával, de harcolni nem akart vele.*-Te...sose...azt mondtad...*a sós könnyek megint patakokban száguldottak le arcán.*
~Ne aggódj, én nem foglak téged bántani, megígérem.~*emlékezett jól Tsuki no Hime minden szavára.*

Ahogy Imuru belép azon az ajtón, a ház ajtaján, belül egy újabb kis világot talál, ahol még életében sosem járt. Sötétség borult a nyugodt kis tájra, s csend van. Mögötte még látszódik az ajtó, ahogy becsukódik, s kívülről egy vékonyan felhörgő hang üvöltése hallatszik, ahogy szitkozódik magában. Itt bent, teljes a béke.
-Szia.... - Hallatszik a halk, szintén ismerős hang, ám ezt azonnal felismerheti Imuru, hiszen nem más, mint zanpaktoujának lelke. Bizony, Ő az, aki a csatákban vele van. - Imuru. Ne dőlj be a látszatoknak.... - Kezdi meg beszédét.

*Szegény lány nem is tudta hirtelen, hogy mit kéne tennie. Félt, hogy itt a vége.*-T..t.e vagy az? D... de akkor ki volt az a másik én az előbb?*már teljesen összezavarodott. Nem tudta, hirtelen mit tegyen.*-Annyira féltem.*igen, végre elismerte. Jó érzéssel tölötte el, hogy volt, akivel megbeszélhette bánatát, örömét. Nem érdekelte, hogy gyereksnek tlaálja-e őt a kardszellem, de ő csak rohant felé, és úgy ölelte át, mint kisgyerek az anyját szokta.*

A megjelenés láthatólag nem törődik most annyira Imuru érzlemeivel, mondván ráér az később is, s kicsit hátrébb lép, kiszabadul az ölelés szorító hatásából. Mindeközben dörömbölés halaltszik az egész világban, s ott, hol nemrég még az ajtó volt, most repedések kezdtek megjelenni.
-Nem tudom túl sokáig fent tartani ez a védett helyet... Figyelj rám, Imuru. Ne higyj annak, amit látsz.... De most még annak se, amit hallasz. Ne higyj ennek a világnak! Ez nem Soul Society, ez csak a te.... - Ám tovább nem tudja mondani, mivel a repedések közül egy darab már hiányzik is, egy darab, mely egyenesen a kard lelkének vágódott neki, aki ettől kiterült, s szép lassan foszlásnak indult. Ha Imuru a lyukat nézi, láthathja a kinti napfényes világot, ahogy a lyukon át beszűrődik a fény. Majd egy szem, egy arc jelenik meg, ugyan az az arc, amit kint is látott, a gyilkolási vágynak hála kissé rondább lett, de ugyan az az arc.
-Oohh... Megvaaagy. Gyere csak ki... - Majd eltűnt a szem, s újabbb dörömbölés hallatszódik, a repedés nőtt, egy-két darab kihullott.

*Nagyon félt. Nem akart hinni, de nem tudott semmi biztosba kapaszkodni.*-MiérT? Nem akarom...haza akarok menni, Soul Society-ba, a hatodik soztaghoz.*hüppögte. Teljesen össze volt zavarodva. Megtalálta, amit keresett, ám most már szeretett volna hazatérni.*~Ígérem, jó leszek, csak legyen vége...~*gondolta reszketve. Most döbbent csak rá, hogy mennyire gyenge és védtelen egyedül, akár egy kisgyerek.*

Egyre nagyobb dörrenések, ahogy a külső hasonmás üti a falat, mely egyre jobban beljebb tör. Egy két darab esik le a földre, a lyuk egyre nagyobb, következő körben valószínűleg már akkora rés lesz, hogy simán be fog tudni lépni rajta a külső figura. Egy hang visszhangzik ismét Imuru fejében, nem más, mint zanpaktoujának hangja. ~Ne higgy a látásnak! Még a hallásnak se! ~ Majd kis szünet után újat hall. ~Ez nem Soul Society...~ Azokat a szavakat hallja vissza, amiket az előbb zanpaktouja is mondott.

*A számára is ismert hangtól felbátorodik, a kardot markolva néz szembe a figurával.*- Te nem Tsuki no Hime vagy. És te nem is létezel. És nem is vagy olyan, mint én.*szembeszáll vele, ha kell, hiszen várják őt otthon. Már hiányzott neki a hatodik osztag kényelme és biztonsága, na meg a rébuszokban beszélő kapitánya.*-Engedj haza!*ha kell, harcol is, hogy elengedjék.*-Nem hiszek benned.*közölte a hasonmással, csak hogy végre visszakerüljön oda, ahonnan jött.*~Arigatou...Tsuki no Hime.~

A falak leomlanak szépen, ám Imurunak valahogy nem esik baja tőle, átmennek rajta, a világ repedezni kezd. Harcra bizony nincs szükség, a hasonmás feoszladozni kezd, s te hamarosan, újra vakon, Rukongai utcáján találod magad, ám érzed, körülötted több hollow lélekenergiája is erősen körbeleng.

*Hála a kardszellem bátorításának, ismét Rukongaiban találta magát.*-Ajjaj... haza akarok menni... csak ne legyen még több hollow...*már csak vissz akart menni a városba, és meghúzni magát valahol, ahol nem vehetik észre. Pihenni akart.*

*Imuru ismét a belső világában találta magát. Ott is egy cseresznyefa alá telepedett le, hallgatni a patak vizének békés csobogását. Nem látott, de belső világa kinézete tükrözte nyugodt, békés hangulatát. A zöldellő, szőnyeget alkotó fű, a virágzó, édes illatot árasztó cseresznyefák és a patak nyugot, békés csordogálása híven tükrözte a lány hangulatát. A sötétség ellenére kellemes érzést nyújtott itt lenni a lány számáa. Már csak Tsuki no Hime szelleme hiányzott, hogy teljessé tegye az idilli "képet".*

Hát igen. nincs is ennél szebb. A belső világok általában a gazdájuk lelki állapotát tükrözik. Mások szerint az igazi énjüket és megint mások szerint azt tükrözi, ami a lelket a legjobban megnyugtatja. Bár az idő telik, de lelkes kardja szelleme nem jelenik meg, viszont más igen. A kellemes illat emlékképeket idéz fel. Ezek mind jó, mind gonoszak. Most is egy emlék jelenik meg. Imuru egy ismerős helyre kerül. Ezt a helyet ismerheti hiszen itt találkozott először Biakuya samaval. De hogy mi történt? Igen. Más is volt ott rajta kívül. Ismét felhangoztak az ismerős szidó hangok.
- Már megint te, kis nyomorék?!

*Imurunek ismerősek voltaka hangok, illatok és érintések. Igen... Első találkozása kapitányával. Később ezt a képet felváltotta egy másik helyszín. Itt még látott. De hogyan? Még egész kicsiként, nem lehetett többhét-nyolc évesnél a kislány, aki az ő hasonmása volt. Illetve az fiatalabb verziója.*
- Nem akarom...ne...ne bántsd!*sikoltotta álmában, s az előtte álló, Imurure hasonlító, kimonót viselő nő a következő ilanatban összeesett a lány előtt.*
~Én tettem...az én hibám...~*gondolatai össze-vissza csapongtak.*

A helyzet és a pillanatképek hamar megváltoztak. A fejlemények s az emlékek egyre jobban jönnek elő Imuru látja az előtte álló illetőt összeesni, majd egy másik személyt is megpillant a lány mögött. Ez a személy gúnyos vigyorral tekint Imuru-ra, majd egy kardszerűséggel megsebzi az előtte lévő személy hasát, aki immáron már összeesett. Ezek után továbbra is gúnyosan vigyorog.
- Igen. Még emlékszel rá? Vagy tán elfelejtetted? Bár azt kétlem drágaságom.
szólal fel.

*Imuru az egyik pilanatban megvetést, gyűlöletet érez az alak iránt. A másik pillanatban félelem uralkodott el rajta, ha rápillantott, a gyűlöletet pedig saját magával szemben érezte. Ő tette, ebben biztos volt. Az az ártatlan nő halott, ő pedig már sose fogja élve visszakapni.*
- Anya...*suttogta maga elé az alig hét-nyolc éves önmaga, s összekuporodott a nő holtteste mellett. Mostanra már egyenesen rettegett.*
~Nem tudom megbocsátani magamnak...sajnálom, anyu...~*gondolatai össze-vissza cikáztak, miközben szeméből könnyek hullottak.*

A lány ledűlt anyja mellé és megsiratta ennek halálát. Ezt viszont az ismeretlen vigyorgó személy is megérezte, bár nem hatotta meg, de mégis felszólalt.
- Azt hiszed hogy az élet csak szomorúságból áll? Az érzések hasztalanok? Biztos vagy a dolgodban?
Kérdezte a vigyorgó alak, miközben a lányra nézett.
- Azt hiszed sokkal jobb lesz ha a szíved megkeményedik? Ha mindenkit megtagadsz, vagy megvetsz? Egyáltalán élsz te?

*Nem tudja, ki az illető. Azt tudja, hogy ő maga bűnös. Bűnös, mert olyasvalakinek oltotta ki az életét, akinek inkább hálásnak kéne lennie, amiért gondoskodott róla.*
~Nekem ezt nem szabad...bűnös vagyok...~*gondolataiban egyre inkább negatív érzelmeket tápált maga iránt. Aki esetleg kívülről látta, nyilá azt hitte, rémálomban szenvedhetett. Rémálmok is voltak ezek, csupán az ő múltbéli emlékeivel*
- K...ki vagy te?*kérdezte az alaktól, hátha valamivel okosabb lesztőle.*

- K...ki vagy te?
Szólalt fel a kérdés.
- Nem emlékszel? Nem ismersz? Miért árultam el a nevem? Miért bíztam benned? Mégiscsak tévedtem akkor. Emlékszel már? Emlékszel hogy szereztél meg? Emlékszel a nevemre?
Vetette fel a kérdéseket sorozatban egyre nagyobb hangerővel.

*Először nem látta tisztán az alakot, majd egyre jobban elsötétült előtte minden. igen, most már emlékezett rá, némi erőlködés után: a tette után saját kardjának pengéjével vette el magától szeme világát. Kardja szelleme eleinte mintha megvetette volna magát, de miután érezte az érintését, már el is felejtette, sőt, az előszöri félelem már inkább csak gyászba tért át.*
-Tsuki no Hime? Te vagy? Tényleg te vagy?*hüppögte, miután belső világában felébredt. Ismét elaludt. Remélte, hogy csak a fáradtság hozta ki belőle ezt a szörnyű álmot.*

Az álom hamar tovaszállt, legalábbis azt hitte. Az ébredés az álom egy része volt. Az álomé aminek az őre a múltba kalauzolt. Bár ez nem tartott sokáig, mégis folytatódott egy kicsit másképp. Ezúttal ismét megjelent a vigyorgó alak, de nem úgy nézett ki mint legutóbb. Testalkata öreges vonásokat tartalmazott. A vigyor is elült már az arcáról. Helyette az idő maradványai által megroncsolt kedves mosoly maradt meg.
- Remélem rájöttél a válaszokra.
Felelte a sötét alak. Ezek után képváltás történik. A kép a jövőt ábrázolja, vagy legalábbis ara utaló eseményeket mutat. Imuru érdekes módon lát. Látja környezetét ami nem más mint a Tiszta lelkek világa. Pontosabban a 6. osztag kertjében van jelen. Testalkata 80 éveshez hasonlít. Környezetében a kert már nem annyira gondozott, de mégis gyerekek játszanak itten. Nevetgélnek, futkároznak, fakarddal hadonásznak. A kert egyik végében egy sírtömb áll. Igen. Ez a Taicho sírtömbje. ugye milyen hátborzongató. A falak sem a régiek már. Az utcákon ismeretlen shinigamik járkálnak. A városnak új kapitányai vannak. Néhány szóval az élet ment tovább.
- Látod kicsikém?
Szólal fel ismét az öreg nő.
- Az életed végéig szívtelen akarsz lenni?
kérdi meg bölcsen.
- A barátnőid, sőt a körülötted lévők is már mind halottak.
Eközben a sírra mutat.
- Igen. Már csak te maradtál, de utánad újabb és újabb shinigamik jöttek, akiket te nem hagytál közeledni. Így hát se barátaid, se családod nincs. A munka lett az egyetlen ami mindig visszavárt. Ezt akarod?
Kérdi újra.

*Imuru már nem félt, de a jövőt nem akarta. Aya és Miyuki gyermeki árttlanságukkal és lelkesedésükkel megszerettették magukat Imuruvel.*
- Ki fekszik bban a sírban?*kérdezte remegő hangon. Nem akart ilyen jövőt. De magának nem tudott megbocsátani.*
- Egy anyagyilkos nem érdemel kegyelmet. A saját anyámat öltem meg... bűnös vagyok. -*suttogta maga elé. Egy valamiben biztos: nem fogja elfelejteni azt az embert, aki mégha nem is teljesen, de visszahozta belé az életet.*
- Kuchiki taichoura nem várhat ilyen sors... ő erős, jó és kedves... én meg sose érhetek az ő nyomába.*akadzozó hangon beszélt, közben hallani lehetett halk szipogását.*

- Ugye kedvesem? Ami a legszebb benne, az hogy a halálakor téged akart menteni.
Kedves gesztus volt tőle. Volt.
Hangsúlyozta ki az utolsó mondatot.
- Egyébként ha már itt tartunk... Biztos vagy a dolgaidban?
Tette fel a kérdést. Bár lehet hogy Imuru nem érthette hogy ezzel mire akart utalni, de hamar tova is száguldottak. Egy sötét helyiségbe kerültek. A lány a normális korosztályú kinézetével rendelkezett pont úgy mint Imuru.

*Imuru remélte, hogy ami történt vele csak egy rossz tréfa, s ő nemsokára visszatérhet a hatdik osztag békés kertjébe, s amit leginkább akart:felébredni eből az álomból. Most már értette: ő mindig is tudott érezni, nem vesztek ki belőle az érzelmek, csupán a gyász és az önvád volt nagyobb, amibe kishíján beleőrült. De azt már nem fogja hagyni, hogy a kapitányára ilyen sors várjon.*
- Nem, ő nem ezt érdemli. Ő nem halhatott meg, mondja, hogy ez csak egy rossz vicc.*rázta a fejét Imuru. A lány könnyei ismét hulottak, s a ném sírás hangtalan zokogásba váltott.*
- Nem futok el többet... *suttogta, s e mondt után lábai már feladták a küzdemet, elfáradt. Most már tudta, hogy van esélye, s a múltját is el tudta fogadni.*

Az illető örömmel fogadta eme szavakat, majd odament a már térdre kényszerült Imuruhoz és letörölte a könnycseppeket az arcáról.
- Szegény lány. A jövő csak rajtatok múlik... Ti döntitek el hogy alakul. A jövő csak rajtatok múlik.
Szólalt fel. Arcára kedves mosoly fakadt, majd ő is bekönnyezett és egy csepp esett le a szomorú lány elé.
- Ébredj...
Szólalt fel halkan.
- ... Ébredj fel Imuru.

A valóságban már ekkorra reggeli időszakot írhatunk. Az alvó lány két barátnője próbálta felébreszteni barátnőjüket, de nem sok sikerrel. Ettől meg is rémültek és az egyik zokogni kezdett. Egy könnycsepp siklott végig az arcán, majd le is hullott. A vak lány homlokába csapódott be.

*A lány most már fel akart ébredni. Csak felébredni és érezni, hogy minden és mindenki a helyén van, senki nem hiányzik. Imádta az osztagát.*
- Aya? Miyuki? Hé, én meg hogyhogy a hálókörletekben vagyok? Emléksszem, hogy kint voltam a kertben...*lepődött meg, amikor felfedezte, hogy ágyában van. Már cssak egy valamit kellett megtudnia:Byakuya is a megszokott helyén van-e?*
- A kapitány megérkezett?*tette fel második kérdését, ami a leginkább aggasztotta.*