Név:William Wandern
Kaszt: Arrancar
Nem: Férfi
Kor: 90
Zanpaktou neve: Megera
Parancs szó: Terjeszd ki a szárnyaid Megera
Kinézet: 180 cm magas,viszonylag vékony testalkat zöld szemek hosszú fekete haj
semmitmondó arckifejezés.A lidérc maszk maradványai az arca jobb és bal oldalán helyezkednek el.
A lyuk pedig pont a szíve mellet helyezkedik el.
Jellem:Ő nem érdekes személyiség annyi bizonyos.A mindig nyugodt szomorkás arckifejezése szinte már idegesítő tud lenni.Sosem érez megbánást semmi után. Egyszerűen csak mindig megtalálja hogyan lelje örömét abban amit csinál.
Zanpakuto képessége:
Amikor feloldja haja vörössé válik és a képen látható két kaszát idézi meg amelyek a hátához vannak láncolva. Ezekkel könnyedén tud támadni és védekezni egyaránt. Ha sz egyik kaszát eldobná és az nem talál be akkor csak elég a kezét kitartania és a lánc segítségével az visszatér a kezébe.Ereje és gyorsasága is megnő a feloldáskor.
-A halál ketrece: Ezzel elindítja a két kaszáját aminek a láncai egy úgymond ketrecet hoznak létre És ebből az ellenfél nem menekülhet ameddig meg nem öli meg a fenntartót.
-A láncok szorítása: Ehhez a pokol ketrece is szükséges. Ha az ellenfél a láncok közelébe menne azok rátekerednek akár a testére vagy egy közeli testrészére.
-Fegyverek nélkül: Ekkor képes irányítani a kaszáit a kezével. De közben ennek segítségével ő is támadhat.
Előtörténet:
Történetem 22 éve kezdődött egy kis falucskában. Mint minden gyerek én is boldogan éltem első négy évem. A barátaimmal játszottam minden áldott nap a házimunka után. Minden reggelem ugyanúgy kezdődött, kicsit unalmas, egysíkú, de legalább megalapozta a napom és a későbbi éveimet is. A barátaimmal egy kis bandát alapítottunk melyben Rathor –a helyi gazdag kereskedő fia volt a vezér. Amikor tehettem velük voltam. A közeli erdőben lévő pataknál játszottunk nagyon sokat. Mindegyikünk gyűjtött valamit Rathor főként a hüllőkért volt oda, én a pillangókért rajongtam. Egy faládikában tartottam őket kipréselve. Minden reggel játszottunk, bújócskáztunk, élveztük az életünket. A napjaim valószínűleg ilyenek lettek volna, egészen életem végéig, ha meg nem történik az, ami mindent megváltoztatott körülöttem. Elmentem a patakhoz játszani, elsőként értem oda. Leültem a patak szélére és vártam. Egy lepke szállt le egy közeli faágra. Sárga színű szárnyai villásan végződtek, akárcsak a fecskemadárnak, és ahogy jobban megnéztem a potrohán észrevettem egy halálfejet. A lepkehálómmal foglyul ejtettem. Közben megérkeztek a barátaim is. Üdvözöltük egymást. Irigykedve nézték, ahogy szárnyait rebegteti, de főleg Rathor. Emlékeim és maga az idő innentől kezdve felgyorsult. Rathor odalépett és kivette a földből a lepkehálót, levette a bot tetejéről a hálót s a magasba emelte. Kijelentette, hogy az-az övé. Kértem, hogy adja vissza, de nem tette. Igyekeztem egyre magasabbra ugrani, így sem értem el. Ellökött, elestem és magammal rántottam, belezuhant a patakba. Ettől szörnyen dühös lett, elhajította a hálót lepkéstül és nekem esett. Ahogy ért, püfölt, ütött, míg el kezdett vérezni az orrom. Igyekeztem szorításából kiszabadulni és kezeimmel valamit kerestem a talajon, amivel esetleg hátranyomhatom, hátha abbahagyja. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy abbahagyja, de csak feljebb húzott a partig és a fejemet a víz alá nyomta. Nem kaptam levegőt, így kezeimmel intenzívebben kotorásztam a mocsarat. Valamit megragadtam és a fejére ütöttem. Engedett a szorításból. Felkaptam a fejem, hogy levegőhöz jussak, majd felálltam. Ahogy felállt, megfogta a hajam és tépte. Maga elé fordított és én nem haboztam, nagyobbat taszítottam rajta, elvesztette egyensúlyát és visszaesett a vízbe. Ott térdeltem a patakparton, lihegtem, fuldokoltam, szemeimet beszorítottam, hátha azzal jobb lesz. Előttem volt nagy teste a vízbe lógva. Kis idő múltán sírást, szipogást kezdtem hallani a hátam mögül, és Rathor nevének kiáltását. Megölted! Megölted Rathort! Visszatekintettem a patakvízére és akkor vettem csupán észre, hogy az eddig kristálytiszta víz immáron vöröslik a vértől. Ahogy nyúltam felé észrevettem, hogy vér csöpög a kezeimről. Odaléptem hozzá és ráztam, pofoztam és könnyeket nyelve kiáltottam rá, s kértem, hogy kelljen fel. De Rathor nem kelt fel többé. Gyilkos lettem. Nemsokára megérkeztek a falusiak. Rathor szülei kiborultak, anyja sírt. Elvittek a falu tanácsához. Sok szó esett arról, hogy mi történt, társaimat kikérdezték, de egyikük sem mondta el az igazat, mert azt gondolták, hogyha kiderül, akkor otthon megbüntetik őket. Igazából teljesen mindegy volt, hogy mit mondanak. Rathor szülei a halálomat akarták… Két őr elvitt engem a faluból, szüleim nem akartak felőlem hallani, nem érdekeltem már őket többé, szégyent hoztam rájuk. Az őrök veszekedtek, hogy ki ontsa ki a vérem, végül megtörtént. Ott hagytak egyedül. Haraggal és bosszúvággyal a szívemben távoztam el. Halálom után döbbentem csak rá, mit is jelent az élet. Nap, mint nap eszembe jutott az, akit megöltem. Lassan ez a gondolat kezdett megőrjíteni Láttam az arcát a sötétben, hallottam, hogyan kiabálnak rám hogy gyilkos. Eldöntöttem felkeresem a barátaimat. Azonban sehol sem találtam őket, az erdőkben az utcákon. Mindent felforgattam magam körül, de semmi. És az idő csak telt. Egyre éhesebb és elkeseredett lettem. Mígnem felemésztett a belső sötétség. Teltek a napok, az évek, de az éhség, a fájdalom éreztem nem csökkent. Az emberi lelkek sokaságával próbáltam táplálni a lelkem, de mind sikertelenül. Ekkor átléptem Huece Muendoba Hosszú napokig bolyongtam a sivatagban. Elindultam egy irányba, amit a helyes iránynak véltem. Egyik reggel élelemért indultam már egészen messze jártam, mikor beszédre lettem figyelmes. Mentem a hang irányába. A gazdájuk viszont lidérceké volt. Leginkább a zsákmányról és a megölt emberekről beszélgettek. Azok többen voltak, mint én és nekem nem is lett volna ellenük esélyem. Következő pillanatban már loholtam, mögöttem a lidérceket. Futottam, amíg a lábam bírta, majd sarokba szorítottak. Jobbra- balra kapkodtam a fejemet, hogy vajon most mi fog történni. Úgy éreztem, hogy itt a vég. A három lidérc már dörzsölte a kezeit és mocskos vigyorral a képükön közeledtek felém. A dombok mögül egy negyedik lidérc is előbukkant és csupán ennyit mondott: „Csukd be a szemeidet.” Engedelmeskedtem neki, tompa puffanásokat lehetett hallani és mikor kinyitottam ismét, akkor láttam, hogy a három alak holtan fekszik a földön és a lidérc felfalja őket. A lidérc elindult abba az irányba, ahonnan jött és én meg követtem, megpróbáltam a legkevesebb neszt csinálni. Egy kisebb mélyedésbe ért és egy kis tábort vert magának. Úgy tett mintha nem lettem volna ott. Majd halk hanggal megszólalt: „Gyere nyugodtan ide.”Több sem kellett nekem óvatosan odamentem. Odanyújtott pár gömböt, amit azonnal felfaltam. Egy újabb kis vackot csinált, és azt mondta, hogy az enyém. Ahogy lehevertem azonnal elnyomott az álom. Rémálmaim voltak. Álmomban egy holttestek vettek körül, véres holttestek. Kezeim szintén véresek voltak, próbáltam letörölni a rátapadt vért, de nem ment. Akár hogy is dörzsöltem nem jött le. Zihálva ébredtem, rólam pedig patakzott a víz. Sohasem gondoltam volna, hogy az a jövőm lesz, nem pedig egy rossz álom, amelyből felkelhetünk. A lidérc sehol sem volt, viszont az egyik irányból hangokat hallottam. Elindultam felé, megálltam egy fa mögött és hallgatóztam. Látszólag valamin vitatkoztak, s az egyik bokornál a hold fénye valamin megcsillant. Majd jajkiáltás és pár lépés, majd csend. Ismét a földön hevert két holttest, de mozgást lehetett hallani, három különböző helyről. Két alak a lidérc felé, s egy pedig felém vette az irányt. Egyenesen nekem támadt. Nem haboztam túl sokáig, a hegyes végű ujjaim, amiket ha összeszorítottam olyanok voltak, mint egy kard. Összeszorítottam az ujjaim és a lapockái közé szúrtam, újra és újra, míg össze nem rogyott. A barátom, ahogy tudott hozzám sietett és azt mondta, hogy faljam fel a lelkét. Visszamentünk a tűzhöz, és megpróbáltam aludni, de csupán forgolódtam. Felültem és a lidérc felé pillantottam. Fekete bőre volt, tekintete hideg és rideg, szemei vörösek, egy érdekes kígyóra hasonlító maszkot hordott, hosszú szőke haja hátul lógott. Kérdezgetett mindenféléről, majd kijelentette, hogy talpraesett vagyok. Felajánlotta, hogy vele tarthatok, ha akarok, én kibővítettem még azzal, hogy megtanít mindenre, amit csak tud. Túl sokat nem tudtam meg róla a nevén kívül: Rinnek hívták. Reggeleink edzésekkel kezdődtek, majd reggelivel, hisz nincs fontosabb, hogy a lidérc állóképessége jó lenne, mert a saját élete is múlhat rajta. Mindent, amit mondott megtanultam. Sokkal gyorsabban, mint ahogy ő azt remélte. Kiderült, hogy tehetségem van a harchoz és gyilkoláshoz. Addig tanított, míg ügyességem és gyorsaságom elérte a kívánt szintet, olyan gyors voltam akár a szél és nem volt olyan ügyességi feladat, amit ne tudtam volna megcsinálni. Mind ezidáig rettegtem mi fog itt rám várni. De most már nekem is megvan a megfelelő erőm ahhoz, hogy életben maradjak itt. 16 éves koromba megkaptam első feladatom a Tanítómtól: megölni négy férfit. Sajnos történtek nem kívánt események, így lőttek a kért diszkréciónak is. A 4 férfiből csupán hármat tudtam csendesen megölni, a negyedikkel megküzdöttem. Játszi könnyedséggel győztem le, egy mély vágást ejtettem a torkán, amitől elvérzett. Majd felfaltam mind a 4 férfi lelkét. A vére beterített mindent, rám is került bőven. Akkor vettem észre a vér csodálatos mivoltát. Nem tudom pontosan, hogy mi az a dolog, ami megfogott benne, lehet, hogy a színe, a vörösnek ezernyi árnyalata, amely minden napszakban más és más színben pompázik, de lehet, hogy a szaga, amely jellegzetes, enyhén sós. Jobban belegondolva az íze nyűgözött le, keserédes, sós íz, amely sokáig benn marad a számban. Mesterem mikor rájött különös érdeklődésemre megtiltotta, hogy a jövőben bármi ilyet tapasztaljon, mindig azt mondta, hogy ne leljem örömömet a gyilkolásban, ez egy szomorú tény, hogy máshoz nem értünk, de legalább ne örüljünk neki. Akár hogy is, de a férfi meghalt. Később megmondta nekem a társam, hogy ezek halálistenek voltak, a lidércek ősi ellenségei. Azóta minden feladatomat hibátlanul teljesítem, nincs olyan, hogy hibát követnék el, tanultam a leckéből. A már meglévő képességeimet erősítettem és megpróbáltam mindenre kibővíteni azt. Teltek az évek, de az étvágyam nem csökkent. Egyre több lidérc esett nekem áldozatul. Ahogy erőm egyre nőtt, lassan az alakom a gondolatim is megváltoztak. Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam az állatias énem, csak enni akartam. Testem már több ezer lidérc lelkét tartalmazta, de étvágyam csak egyre nőtt. A gilliánok lelke laktató és mégis étvágygerjesztő volt. 18. születésnapomra tűzte ki célul mesterem, hogy esélyt adjon nekem és persze magának is a továbblépésre. Egy nagyobb lidércbandát kellet eltennem láb alól. A mesterem mindent rám hagyott, hogy én csináljam, én készítsem elő a legfontosabbakat. Keresgéltem, kutattam a bandával, majd kiderült, hogy többek között hogy, mindig visszatérnek, egy helyre ahol éjszaka tanyáznak. Elmentem oda, majd ahogy vártam is, ott voltak és mindenféle Vasto Lorde zagyvaságról. A harc sokáig tartott, de végül is én nyertem, de sebesülések árán. Ekkor a mesterem jött volna gratulálni, de az éhség eluralkodott rajtam és őt is felfaltam, ahogyan a többiek lelkével tettem. Még több erős lidércet kerestem és faltam fel őket. Nem volt, már aki visszatartson, Mesteremmel együtt a jobbik énem is meghalt. Halkan suhantam az éjszakába. Éjszakánként vadásztam. Ahogy hullottak egyre nagyobb hírem/hírnevem lett. Mindenki Fekete Halálnak nevezte a gyilkost. Rettegték félték nevem a sivatagban. De ez nem tartott sokáig, egyre erősebbek és erősebb lidércek jöttek, mígnem elfogtak és elvittek engem. Ezek a lidércek teljesen mások voltak. Ugyan úgy néztek ki szinte, mint egy ember, de még is sokkal erősebbek voltak és felülkerekedtek az én erőmön. Egy ugyanolyan ember elő vittek, mint amilyenek ők voltak. De az idő elteltével rájött, nem ez ami kell ahhoz, hogy a szíve megnyugodjon. Erre az a férfi döbbentette rá, aki egyben segített nekem továbbfejlődni is. Akkor, amikor a maszkom a földre hullt és egy lettem azokból, akiket megillette az dicsőség, hogy azt mondhatta magáról. Ő egy Arrancar. Azóta szolgálok és az ő parancsait teljesítem Ő volt az ember, aki rádöbbentett, hogy már nem csak egy állat vagyok, aki eszik szakadatlanul. Azt gondoltam, hogy inkább elfeledek mindent, ami a múltamhoz kapcsolódik és megpróbálok egy teljesen új egzisztenciát kiépíteni magamnak, így –hírnevemnek megfelelően- a kardomat is, amibe az erőmet zártam Megerának nevezték, ami annyit jelent, suhogó halál. Azóta végzem nap, mint nap véres munkámat. Méghozzá nagy sikerre
Csüt. Dec. 30, 2010 1:35 pm
