Inochitorininaru Megumi

Név: Inochitorininaru Megumi
Kaszt: Lélek
Nem: Nő
Kor: 17 (látszólagos)

Zanpaktou neve: ISMERETLEN!

Előtörténet:

Emberként:
Egy japán kisvárosban, Yottakában, született réges régen, pontos dátumot már nem is tudja ő sem, de talán 1900-as évek elején lehetett. Ez mégsem tűnik sok időnek? Egy külsősnek talán, de Meguminak, aki ezt a sok évet mind átélte, már hosszasnak tűnhet a jelenben. De ne rohanjunk ennyire előre, maradjunk csak történetünk elején, abban az időben, mielőtt a leányzó akár csak megszületett volna.

Anyja, születése előtt, egy kis élelmiszerboltban dolgozott, itt ismerte meg apját is. Visszatérő vendég volt, ámbár a férfi neve eleinte ismeretlen volt. Minden nap pontban 10 órakor érkezett meg, hogy pékárut vegyen, nyilván ez tehette ki az ebédjét. A nő, Ranshinsha Shinsetsu, titkon beleszeretett a férfibe, így minden áldott nap azon igyekezett, hogy Ő szolgálhassa ki, hátha előbb-utóbb az is felfigyel majd rá, vagy legalább a nevét megtudhassa. Hosszú ideig egyik sem történt meg, legalábbis az eladónő nem vette észre.
Egy szép reggelen aztán robbanás történt a kis bolttól nem messze, ismeretlen okokból. A férfiú éppen a boltba tartott, mikor a robaj megütötte fülét, rohanni kezdett. Maga sem értette a cselekvés mivoltját, mintha lába magát vitte, vezette volna, úgy rohant a bolt felé. Nem gondolkozott, csak az ösztön vitte, hogy láthassa az épület állapotát. Mikor elérte, szíve nagyot dobbant: az épület fele leomlott. A bejáratot eltorlaszolta az a pár nagy fadarab, melyek az épület felsőbb elemeteiről esett le. Gondolkodásnak helye még mindig nem volt. Szíve gyorsan vert, ahogy beugrott az ablakon, a porfelhővel teli helységbe. A leomlott részekhez sietett, hogy lássa vannak-e sérültek, s igen, ott volt Shinsetsu, lába egy nagyobb gerenda alá szorulva. A férfi pánikba esett, ész nélkül esett neki a gerendának, próbálta lelökni a nőről, megemelni, ám eleinte csak nem ment. Próbálkozott perceken át, a nő már könyörgött, hogy menjen ki, mielőtt leszakadna az épület további, még álló része is, ám az ismeretlen makacs volt, s ösztöne hajtotta. Talán nem is hallotta a könyörgést, csak azon erőlködött, hogy megemelje a gerendát. Végül sikerült: minden erejét összeszedve megemlete annyira, hogy Shinsetsu kihúzhassa lábát alóla, majd már csak az volt hátra, hogy kimeneküljenek. Az ismeretlen a vállára vetve vitte ki a már betört ablakon az eladónőt. Kint az nem szólt egy szót sem, csupán egy csókkal köszönte meg tettét, hiszen egy cselekedet többet jelent minden szónál.
Egy-két év múlva már boldog házasokként éltek, Ő és férje, Inochitorininaru Seikaku. Hamarosan a nő teherbe is esett és egy gyönyörű leányt hozott napvilágra: Megumit. Egészséges baba volt, s mindene megvolt amit szeretett volna, kellemes családi környezet, szerető szülők, kik biztos pontot nyújtottak életében.
Telt-múlt az idő, Megumi kisiskolás korba került. Ekkoriban sok barátja volt, mindenki kedvelte, s Ő is szerette az embereket. Naphosszakat képes volt ellenni két legjobb barátjával, Junchiroval és Otomoval, még ha a tanulás rovására is ment. Szüleit bár zavarta ez a tény, de örültek annak a tényezőnek, hogy legalább barátai vannak, hiszen ez is egy fontos dolog lehet az életében. Sajnálatos módon ez az állapot nem tartott sokáig, mivel Otomoval eléggé csúnyán összeveszett, aki egyből rémhíreket kezdett róla terjeszteni az iskolában. Szépen lassan mindenki kiutálta, mindenki gúnyolódott rajta. Ez, ahogy az bárki másnál is történt volna, súlyos következményekkel járt: erős jellemváltozáson ment keresztül. Kedves csupán szüleivel és immáron egyetlen barátjával, Junchiroval maradt. Mindenki más kapta tőle az áldást, egyre elviselhetetlenebb lett, a tanárai nem értették, hogy mi történt az előtte oly kedves leányzóval, s habár próbálkoztak megoldani a rejtélyt és segíteni neki, egyik sem sikerült. Szülei előbb-utóbb rájöttek a problémára, ám tenni ellene nem tudtak.
Újabb évek teltek el, Megumi 17 éves lett. Balszerencsés év volt ez. Háború dúlt a világ több pontján, mely Japánt sem kímélte. Sajnálatos módon eléggé háborús övezetek táján laktak, így a napjaik félelemben teltek, volt, hogy már Megumi szülei mondták, hogy ne menjen iskolába, inkább maradjon otthon velük. Hasonló nap volt az a balszerencsés nap is, melyet Megumi egy életre emlékezetébe vésett. Reggel anyja tartotta otthon, ahogy az előtte lévő napokon is, így a leányzó már nagyon unta az otthonülést, semmittevést, vágyott rá, hogy kimenjen, de nem engedték. A Nap is szépen sütött, kellemes nyári meleg volt, pedig már őszre járt lassan az idő. Bár a levelek lehullottak már, valami vészjósló hangulatot keltve, de a meleg felvidított egyeseket. A kisgyerekek is kint játszottak, már akinek még nem kellett iskolába mennie, több szülő a munkáját is próbálta szabadba helyezni, összegezve tényleg olyan idő volt, amit bárki szeretett volna. Csak a lehullt levelek egyszínűsége, a szürkeség, melyet adtak csökkentett az élményen. Estére ezek a levelek is más színt öltöttek. Némely vöröset, némely feketét, de a legtöbb efféle levélből semmi sem maradt, csak a hamu, miután elégett. Estére járhatott az idő, a meleg még mindig érezhető volt, már-már füllesztő az estében, mikor is egy sziréna harsant fel. Mindenki tudta, hogy mit jelent ez a hang. Még a kis 10 évesek is berohantak a házba, várva, hogy mi lesz. Többek nem adtak túl nagy jelentőséget a hangnak, mondhatni megszokták: hát tévedtek, bár nem vesztettek többet, mint azok, akik pincéjükbe vonultak. Hogy Megumiék melyik típusba tartoztak? Ki emlékszik arra már, nem is fontos. Ez volt az utolsó nap, mikor is a leányzó, s szülei is saját szemükkel láthatták a napvilágot, Japánt, a Földet.
Másnap, mintha csak egy rossz álomból kelt volna fel Megumi, úgy nyújtózkodott el a hideg földön. Kezével kitapogatta, hogy szilárd talaj van alatta, nem pedig a puha ágya, ám betudta annak, hogy leesett a kényelmes alvóhelyéről, de hamar rá kellett eszmélnie: nem így van. Ahogy körbenézett, nem látott mást, mint romokat, s egy-két szomszédot, bár valami furcsa volt rajtuk. Mintha színtelenebbek lettek volna az átlagnál, s valamiféle fura lánc lógott rajtuk. Ekkor jutott csak eszébe: bizony, előző este lebombázták a kis várost, ahol addig éltek, s életét vesztette Ő is, s nyilván mindenki más is. Keresni kezdett. Szülei után kutatott, ám sehol sem találta őket. Egyedül maradt.
Pár óra telt csupán el, mikor valamiféle fény jelent meg az egyik lakás helyén. Egy tipikus régimódi japán ajtó jelent meg a semmiből. Kinyílt, majd pár fekete ruhás ember lépett ki rajta. Az egyik azonnal odalépett hozzá, s így szólt: "Ne aggódj, megjöttünk. Eddig tartott a rémálom.". A rövid mondandó után, még kérdezni sem volt ideje Meguminak, valamit tett vele az ismeretlen, melytől ismét elájult.

Lélekként:
Mikor felébredt, egy új helyen találta magát. Eleinte arra gyanakodott, hogy elrabolták, s a kiutat kereste, ám hamar rá kellett eszmélnie, hogy mi is történhetett. Pontosan csak az után tudta azonban, hogy egy férfi befogadta maga mellé, s mesélt neki a világ valódi mivoltjáról egy keveset. Ekkor került a legtöbb információ birtokába, mint például, hogy mi lett belőle, hova került és miféle emberek, pontosabban ekkor már tudta, hogy csak lelkek, azok a fekete ruhás figurák, s mit tett vele az, aki leszólította.
Hosszasan élt kettesben a férfivel, szegénységben, ahogy a legtöbb környéken élő is élt. Ételre, italra nem volt szükségük, azonban valami még is hiányzott az életükből, mely nem más volt, mint a kényelem. Megumi a férfival, Kishimotoval sem viselkedett másképp, mint a többi emberrel, lélekkel. Visszautasító, távolságtartó jelleme megmaradt még halála utánra is. Néha-néha feltűnt egy-egy fekete ruhával bíró egyén, karddal az oldalán, a Rukongai nevű helyen, azonban legtöbbször csak élelmet jöttek vásárolni. Nem velük éltek, hanem egy fallal elkerített helyen, ahova nekik nem volt bejárásuk. Bizony, sokan kerülték ezeket a vészjósló figurákat, mondván hogy csak a bajt hozzák a lelkek fejére, ha ott vannak, ám Megumit nem érdekelte ez. Érdektelenül élt a nagy világba, életcél nélkül, s még mindig így tesz. Barátai még nem igazán vannak, hisz habár régóta itt van már, nem sokat jár el lakásukból, csak lustul egyfolytában, "élvezi" a kis életét, nem érdekli semmi sem. Hogy ez mindig így lesz-e? Ki tudja, még elválik.

//szeretnék 0 reiatsuval kezdeni, s szimplán 100-100-100 tulajdonsággal ha lehet, de azért kíváncsi vagyok, hogy mennyit adnátok rá, szóval kérlek jelezzétek azért Kösz előre is.//