Utcák

Senshi örül a ténynek, hogy az egymásra talált testvér páros örül, majd jó kedvét elveszi az a hír, hogy magyarázkodjon. Fejében az jár, hogy bármikor megtalálhatja őket egy másik shinigami, ami nem vetne jó fényt a rejtőzködésére.
- Akemura Senshi vagyok. Halálisten.
~ Az ne zavarjon senkit, hogy csak voltam.~
- A magamfajta személyeknek 2 dolga van ezen a földrészen. A halott emberek és ahogy elnézem, már ti is azok vagytok...
Ekkor az elszakadt láncokra mutat, majd folytatja mondandóját.
... biztonságban való eljuttatása a lelkek világába. Ezt neveztem mennyországnak, csak hogy megértsétek. És azon lények legyőzése, akik a ti fajtátokra vadászik.
Bólogatni kezd, de csak elegánsan. Kezét zsebre teszi és folytatja.
- Igen. Ezeket a lényeket lidércnek nevezik. Ennyi elég? Utoljára megkérdem. Segítsek nektek?
Ezután egy kis ideig elhallgat, de csak a hangulat kedvéért, majd újra felszólal.
- Vagy inkább hagyjalak titeket itt, hogy azután egy lidérc megegyen? A választás a tiétek.
~ Engem nem érdekel két ilyen személy pesztrálása. Ha elfogadják az ajánlatom, akkor hamar lerendezem, ha meg nem, akkor nem.~
Szép lassan megfordul, miközben várja a választ, ezzel siettetve őket.
- Nos?
Kérdez fel ismét.

A halálistent ismét váratlanul érte a kérés, de ezúttal nem tudott kibújni ez elöl.
- Na jó, de nem megijedni.
Visszafordul, majd szép lassan megérinti a maszkját. Arcán vigyor látható, de ezt még egyenlőre takarja a maszk. Szép lassan oldalra húzza.
/Kb úgy mint a képemen/
Az arcon hamar feltűnnek a sebhelyek és ezzel az arca is feltűnik. Ezek után figyeli továbbra is a reakciójukat. Egy darabig maszk nélkül áll. Arcán a vigyor mosolyba megy át, amit barátságosra próbál fogni. Ezek után a mosoly még jobban lefakad. Visszaveszi maszkját és így szól.
- Ez egy emlék számomra, na de most akkor kezdjünk hozzá. Rendben?
A kérdés közben a kardja felé nyúl, majd előhúzza óvatosan. Eközben nyugtatni próbálja őket, hogy nem akarja bántani. A kard markolatát szorongatja, majd a pengét a föld felé fordítja és megindul lassan feléjük.
- Ne féljetek. Ahogy megígértem. Nem foglak bántani titeket. Nyugalom.

Senshi nem örül a félreértésnek, de tudja hogy erről nem ők tehetnek. Bizonyítani akar a pátosnak, hogy nem akarja bántani őket, ezért egy kérdést tesz fel.
- Nyugalom. Nem ölök meg halottakat, se élőket, viszont látom hogy még mindig nem bíztok meg bennem. Ez igen szomorúan érintené a többi halálistent, de ez engem nem érdekel. Hogy bizonyítsam hogy megbízhattok bennem?
Igaz hosszan fejezte ki magát, de kimondta amit kellett. Igaz a személyiségét és az arcát már megmutatta, de tudta hogy a lelkek úgyis el fogják veszíteni az emlékeiket ha átkerülnek.
- Bocsánat ha ennyire megijesztettelek titeket, de amint mondtam nem áll szándékomban bántani. Viszont a folyamathoz szükségem van a kardomra is, legalábbis a markolatára.
Nyugtatta a párost. A menetelést is abbahagyta, majd egy ötlet jutott az eszébe.
- Megvan.
Előhúzta a kard tokját, majd ráhúzta a kardra és így szólt.
- Így megfelel?

Bár még mindig féltek, de ez ellen nem tudott mit tenni. A félő testvérpárost nézve nem érzett semmit. Előrébb lépett, majd leguggolt a gyerekhez és végrehajtotta a folyamatot. Várja az eredményt. Ha sikeresen végződik, akkor felkel és így szól.
- Ennyi lenne. Kezdhetjük?

Senshi végrehajtja a lélektemetést. A gyerek először a földbe süllyed, majd onnan fény kíséretében lepke formában elrepül. A lány kicsit szomorú. Aggasztja valami. Valami, aminek hangot is ad.*
- Meg fogom találni? Már itt is elvesztettem, akkor mi lesz ott. * Kínozta magát. Nem akarta elveszíteni a kisöccsét. Ha a shinigami válaszol akkor azzal tovább is küldeti magát. Bármi a válasz, ha menni kell hát menni kell.*

Senshi mosolyogva néz e lányra, majd így válaszol.
- Ne aggódj. Ott jó helyen lesztek. Nem kell félni. Bízok benned.
~ Ne aggódj. Úgyse fogtok egymásra emlékezni.~
Ezek után rajta is végrehajtja a lélektemetést, de csak miután elköszönt. A maszkot megigazítja, majd visszarakja a kardot a helyére és zsebre dugja kezét. Ezek után ismét elindul előre, de ekkor eszébe jut valami.
- Várjunk csak. ezek kinevettek? A fene egyen meg titeket!
Ordít fel dühösen, majd zsebre dugja kezét és tovább megy.
~Úgy látszik sok mindenre tudok válaszolni, csak egyre nem. Vajon hogy marad a légy a falon?~

*Imuru újabban nem igen lógott meg engedély nélkül, most viszont megint kedve szottyant egy kis kiránduláshoz. Egyszerűen muszáj volt kiszellőztetnie a fejét, mielőtt kapitányához olyasmit vágott volna, amit később maga is megbán. "A jövő csak rajtatok múlik" jutottak eszébe az ismerős szavak.
A karakurai utcákban sétált, bár nehezen közlekedett, itt nem sok hasznát vette reiatsu-érzékelő tudományának. Egy cukrázda előtt ácsorgott, pótteste nem volt, így az egyszerű halandók nem vehették észre.*

*Imuru már fázott, s az idegen arrancar megjelenését simán érzékelte. Kezdett félni, eddig nem szokott hozzá, hogy egyedül kell "szembenéznie" az ellenséggel. Valaki mindig volt mellette, többségében Kuchiki Byakuya, vagy a barátnői.*
- Ki vagy? - *kérdezte a lány felvéve a fagyos maszkját, és kezét előre nyújtotta, hátha esetleg az arrancar megpróbálja megérinteni. Utált a sötétség fogságában élni.*

Az irodát elhagyva befordulok egy folyosón, nyitok egy Garagantát amin ugyan azzal a lendülettel lépek be.
Ismét a városban vagyok. Egy újabb fekete ruhással szemben.
-Az attól függ, hogy hajlandó vagy e velem jönni, vagy ami egyikünknek sem kimondottan jó... Erőszakkal viszlek. Ha viselkedsz élve megúszod. Nem akarok balhét.
Soroztam meg az információkkal. A garaganta még mindig nyitva volt. Kicsit odébb állok és rámutatok.
-Javaslom lépj be, és essünk túl a dolgon.
Amennyiben hezitál bezárom az átjárót. Nem akarok fölöslegesen energiát pazarolni.

*Szegény lányt hirtelen túl sok információ érte egyszerre.*
- Merre menjek? - *kérdezi félve. Ilyenkor tudta rendesen irigyelni azt, aki látott, akár ellenség, akár nem. Előre nyújtott kézzel próbált Kobusi irányába menni, a fiatal arrancar reiatsuja alapján.*
~ Ajj, miért pont most nincs itt Aya és Miyuki! Kuchiki kapitány... ~ *gondolta szomorúan. Tudta, hogy tulajdonképp őt készülnek elrabolni, de nem tehetett mást, mivel még élni akart. Na igen, ilyen kiruccanások után hallgathatta kapitánya szónoklatait a helyes viselkedésről, de most nem is bánta volna, csak lenne ott vele! Más felöl kíváncsi is volt azért, milyen az ellenség birodalma. még talán információkkal is tud szolgálni imádott kapitányának.*

Érdeklődve felvontam a szemöldökömet.
~Úgy tűnik vak... Thousen-sama biztos tud neki segíteni, ha már a shinigamik nem tették meg.
Előre nyújtom a karom, hogy legyen mibe kapaszkodnia.
-Ne félj, azt hiszem, a segítségedre lehetünk.
A garagantához kísérem. Belépek rajta majd kitágítom és finoman húzni kezdem hogy jöjjön.
-Gyere.
Ha belép bezárom a garragantát és Aizen irodájának folyosóján kötünk ki.


// Ha Rokuta beszáll szerintem várjuk meg max visszajövök érte //

//Oké, én benne vagyok:D//

*Imuru meglepődött, ilyen segítőkész ellenséggel még nem találkozott. Elfogadta a felajánlott támaszt, és követte elrablóját, habár egy kérdés még mindig motoszkált fejében.*
- Mi a neved? - *tette fel azt a bizonyos kérdést.* ~ De kedves! Kíváncsi vagyok, most hová fogunk menni? ~ *gondolkodott magában.*
~ Hueco Mundoba, drágaság. Ő ott él. Arrancar. ~ *szólalt meg kardja.*

// Előzmény: Rokuta előtörténet //

Mikor Rokuta végre megállt és megpihent, teljesen elveszettnek érezte magát. Nem értette mi történt, és hogy történhetett meg mindez. Rátört a szomorúság és a magány. Egyedül maradt. Lehet jobb lett volna meghalnia. Akkor legalább most a hugával tarthatna arra a másik helyre, ahová a szülei is kerültek öt évvel ezelőtt.
Letörölte az arcáról a könnyeket, és ökölbe szorította a tenyerét.
- Az a rohadt lidérc! - motyogta maga elé rekedten. - Miért kellett ránk támadnia? Miért kellett... - mondta és felnézett az égre. Éjszaka volt, így csak a csillagokat láthatta, és a lámpák fényét. Holdtalan éj volt, és csak pár felhőfoszlány szelte át az eget.
Elbámult a lámpák vonalán a messzeségbe, és úgy érezte, mintha teljesen kiürült volna az agya. Kezdett lenyugodni.
- Találnom kell valakit aki segíthet. - mondta ki hangosan a gondolatai. - Egy olyan valakit, mint amilyen az az Iwasaki is volt. - és ezzel felállt, majd lassan sétálni kezdett vissza a háza felé. Ha a huga meghalt, talán még ott lehet a házban, mint ahogy a gyámjuk is. Talán még nem késő, hogy elnézést kérjen tőle azért, amit tett. Még ha nem is volt szándékos.

...

*Talán már napok telhettek el, mióta Senshi kimozdult valahova, de most ismét megragadta a levegőzési vágy, így hát felveszi páncélját és maszkját, reiatsuját elrejti, és megindul egy újabb felfedező túrára. Későre jár már, így hát sötétség borít be mindent. Nem hiába nevezik ezt Éjszakának. A sötétség tetszik a halálistennek, mivel ilyenkor nem sokan járkálnak az utcákon, sőt még az idő is kellemesnek bizonyul. Egy ember megy el mellette, bár a halálisten nem vesz róla tudomást, így csak egyszerűen elsétál mellette. Minek is venné észre ha úgyse látja, gondolja magában Akemura. léptei mint máskor is, úgy most is lazák, de mégis összetett és nyugodt. Keze zsebre van dugva és egyenesen előre néz. Még mindig a múltkori események járnak a fejében. Még mindég nincs tisztába pár dologról, sőt azt se tudja hogy az idegenek ének e még. Igaz hogy csak egyszer találkozott velük, de Iriát hamar megkedvelte, így hát tőle természetes az aggodalom. Ezen kívül továbbra is egyedül van, így hát nála a magány a legnagyobb úr.*

Ahogy sétált, Rokuta egyszer csak megpillantott egy alakot felé közeledni. Mikor a közelébe ért, jobban megfigyelte, és elég különös figurának találta. Először azt hitte, hogy egy egyszerű járókelő, de aztán jobban szemügyre vette, és rájött, hogy mégsem egy egyszerű halandóval van dolga.
- "Talán ő is egy halálisten lehet?" - tette fel magában a kérdést, amire az idegen kinézetéből következtethetetett. Különbözött attól az Iwasaki nevezetű fickótól, mert a ruházata másabb volt. Egy maszkot viselt és egy különös páncélt.
Meglehetősen különös megjelenése volt. Már amennyire így a sötétben ki tudta venni.
Először nem akart vele foglalkozni, nehogy még nagyobb bajba keverje magát, de amikor észrevette az oldalán a kardot, utánafordult és csak nézett utána.
Megszólítsa? Ne szólítsa? Nem tudta eldönteni. Mit tegyen? Ha most nem szól utána, ki tudja mikor lesz még egy másik ilyen lehetőség.
Végül döntött.
- Hé! - kiáltott oda az ismeretlen alaknak. - Bocsáss meg, de te is egy halálisten vagy? - tette fel a kérdést, és várta az alak reakcióját.
Végül is, ha nem halálisten akkor sem lenne semmi. Folytatná tovább az útját hazafelé.

//Bocsi Hiyori hogy most megrontom a sorrendet, de szerintem így neked is jobb lesz, ha előbb a karakterek és csak azután ír a mesélő. //

* Senshi elmegy a figura mellet, sőt még a megszólítására se figyel fel, legalábbis a "Hé!" szóra nem, viszont a következő mondatra már felfigyel.*
- Bocsáss meg, de te is egy halálisten vagy?
*Teszi fel a kérdést az idegen, amire reakcióként megfordul Akemura. Az idegen szemét célozza meg és egyenesen belebámul, szemezni kezd vele.*
- És ha igen?
*Teszi fel válaszként a kérdést, ezzel is jelezve a dolgokat. A legutóbbi eset után jobban odafigyel mindenre, hiszen az a bűnszövetkezet, sőt még talán az Arrancarok is ráhajtanak. Így hát még az is csoda hogy kimozdult. *
- Miért kérded tőlem? Mit akarsz?
*Teszi fel a következő kérdéseket. A hangjában érezni az eleganciát és a nyugalmat. A beállásából adódóan szintén nyugalmat sugároz, illetve lazaságot azok ellenére, hogy mi történt vele. Minden esetre válaszra vár.*

A halálisten kérdésére Rokuta egy pillanatra habozott, de aztán válaszolt is a feltett kérdésekre.
- Ha az vagy akkor kérlek segíts nekem! - fohászkodott hozzá. - Nagyon különös dolgok történtek ma velem. Sok dolgot nem értek, és... - ekkor újra elnémult és a házuk felé nézett. - Segíts nekem kérlek! Ha halálisten vagy, akkor csak te tudsz segíteni! Gyere el velem a házunkhoz! Gyere! Gyere! - és ezzel odament Senshi-hez és megragadta a karját, majd rángatni kezdte az otthonuk irányába.
Nem tudta, de valamiért úgy érezte, hogy muszáj minél hamarabb odaérnie a halálistennel a hugához és a gyámjához. Talán a múltkori és a mostani támadások miatt van rossz előérzete?
Vagy már kezd paranoiássá válni? Mindenesetre igyekszik minél hamarabb hazajutni.