Utcák

*Az idegen segítséget kér a halálistentől, illetve elkezdi rángatni, ami nem szimpatikus vele szemben.*
- Mit képzelsz? Ne rángass! Miért segítenék neked?
* Szólal fel hangosan. Hangja már nem olyan nyugodt, mivel nem tudja mire vélni a dolgot. Csapda szagot érez, így még úgyse kívánkozik megindulni. Kezét hamar elrántja az udvariatlan idegen elől ezzel is az ellenszenvét kifejezve.*
- Miért kéne nekem segíteni neked? Mi az a nagy gond, amiért egy halálistent zaklatsz?
*Teszi fel a kérdéseket, de egy kapottat sem mozdul. Figyelme teljes egészében az idegen fiúra szegeződik. Kezét visszahelyezi a zsebébe és vár, vár hogy a fiú felszólaljon.*

A halálisten kirántotta a karját Rokuta kezéből és egyáltalán nem mutatta a jelét a segítőkészségnek. Miért nem segít neki? Nem értette. Azt hitte, hogy az összes halálisten olyan, mint amilyen az az Iwasaki is volt. Hogy segítenek az embereknek, a lelkeknek.
- Sajnálom ha zaklatásnak vetted. Elnézést, csak nagyon beleéltem magam, hogy újra találkozhatok egy halálistennel. - lenézett a földre, majd vissza, és belenézett Senshi szemébe. - A húgom és a gyámunk meghalt. És azt hiszem, hogy..... Hogy én öltem meg őket. - és a jobb kezét a homlokához emelte, eltakarva a szemeit. Szégyellte a dolgot, de nem tudott mit tenni. Nem volt akkor magánál.
- Kérlek segíts rajtuk! Te képes vagy elvégezni azt a szertartást, amit az a másik halálisten is tett, amikor a szüleink meghaltak. - kérlelte tovább a számára különös, és idegen halálistent. A lidércről nem beszélt, mert most a húga sokkal fontosabb a számára. És még mindig zaklatott állapotban van ahhoz, hogy oda tudjon figyelni a dolgokra. Szeretett volna minél hamarabb visszajutni a házukhoz. Bár arról fogalma sem volt, hogyha a halálisten nem tart vele, mihez tudna kezdeni...

*Senshi figyelemmel hallgatja végig Rokuta beszámolóját amin nem lepődik meg. A gyerek beszámolója a tetteiről nem igazán tetszik neki, de mivel bevallja tetteit, ezért úgy gondolja, hogy mégiscsak segít.*
- Szóval megölted őket. Ugyan mi okból ölted meg a véred? Milyen tragikus dolog sugallt rá?
*Teszi fel a kérdéseket, de még nem mozdul. Az idegen válasza után bólint egyet és ha az megindul, akkor ő is követni kezdi.*
- Rendben. Segítek neked.
* Jelenti ki hangosan mielőtt megindulna. Kissé óvatlan cselekedet ez tőle, mivel akár csapda is lehet, ezzel viszont már számolt. Teljes tudatában van annak, hogy most mit is kell tennie, bár ez egy halálistennek gyerekjáték.*

Rokuta kérlelése végre megértő fülekre talált. A halálisten úgy tűnt, hogy megszánta őt, és hajlandó segíteni rajta.
- Azt hiszem. Nem tudom. Lehet hogy az a lidérc volt... De majd mindent elmagyarázok, ha végre odaértünk. - felelt Senshinek, aki bólintott a válaszra és követni kezdte őt.
Erre ő is megindult a házuk felé, és nem telt bele sok idő, már ott is álltak a ház előtt. Minden úgy volt, ahogy Rokuta maga mögött hagyta. Előreindult és belépett a bejárati ajtón. Odabent minden véres volt, és a testvére és a gyámja holtteste is ugyanott feküdt a földön, ahol eddig is. Jobban körbenézett, hátha sikerül megtalálnia valamelyikük szellemét (lelkét), azonban nem látta egyikük alakját sem.
- "Vajon hol lehetnek?" - kérdezte magában, és visszafordult a vele tartó halálisten felé. Széttárta a karjait, jelezvén, hogy nem érti a helyzetet, majd a hangjával is nyomatékosította a tényt.
- Nem értem. Itt kéne lennie valahol a lelkeiknek. - mondta, miközben figyelte Senshit, hogy neki mi a véleménye erről az egészről.

*Senshi úgy dönt hogy követi a kölyköt. Egy házhoz érkeznek, aminek az ajtaját az illető ki is nyit. A látványtól a halálisten hirtelen azt se tudja, hogy mit tegyen, mivel a látvány a múltjára emlékezteti. az emlékei egymás után jönnek elő, velük együtt az érzelmei is kitörnek. Hirtelen szomorúság veszi körbe, ami már a megőrülésig is fajulhat. A fájdalom miatt Akemura lehajtja a fejét és jobb kezével megtámasztja azt. A szemei tágra nyílnak, és remegni kezdenek. Az őrület egyre csak nagyobb, amit még a hullák szaga is megerősít, és ez befolyásolja a figyelmét. A reiatsu szintje ingadozni kezd, mivel a hirtelen sokktól már arra se tud figyelni. A hányinger kezdi el kerülgetni, de hamar megfordul és távozni kényszerül. A ház előtt megáll, és megpróbálja összeszedni magát, nem figyelve a fiú mondataira.*
~ Ez a gyerek! Ez a sok emlék! Már megint fáj! Ilyen nincs!~
*Gondolja magában röviden a shinigami. Nem tudja hirtelen mihez kezdjen. Mély levegőket vesz, közben megpróbál megnyugodni. az utcára néz, és annak fényeire, mármint amit láthat. A látvány nyilvánvalóan nem tett neki jót, de egyre nyugodtabb s ezt reiatsukorlátozásán is észre lehet venni. Ahogy nyugszik, úgy csökken annak szintje.*

Rokutát eléggé meglepte a halálisten reakciója. Mintha meg sem hallotta volna, amit mondott neki, már ki is ment a házból. Érezte rajta a feszültséget, és valami különös bizsergést is, ami a mellkasára telepedett.
Már éppen ment volna ki utána, amikor egy ismerős hang elkezdett előbb halkan, majd egyre hangosabban nevetni. Körbenézett, de nem látott sehol senkit, csak a két tetemet a földön.
- Hol vannak a lelkeik? - kérdezte hangosan, majd az ördögi kacajtól idegesen felordított. - Gyere elő! Bárhol is vagy, gyere elő és rendezzük le ezt a dolgot egyszer és mindenkorra! - a dühtől remegve cikázott a tekintete körbe a szobában, továbbra is keresve a földöntúli hang forrását. Mintha annak a lidércnek a hangját hallaná, akivel az álmában is megküzdött.
Talán ilyen hamar kiheverte volna a fekete kard által okozott sérülést? Vagy csak a halálisten lélekenergiája csalogatta újra elő a lidércet a rejtekhelyéről?
Nem tudni. Viszont Rokutának eléggé elege volt már belőle ahhoz, hogy bármi áron véget vessen ennek az egész ügynek. Még a haláltól sem riadna most vissza...

* Senshi a látványhoz képest hamar lenyugszik, majd megfordul és az ekkor már üvöltőző Rokutát kezdi el nézni. Nem érti, hogy a gyerek kihez beszél, hiszen nem érez rajtuk kívül semmi más jelenlétet. Kissé gyanús neki ez a viselkedés fajta, így hát lelkileg felkészül a rajtaütésre. Nem mozdul meg, de csöndben figyel, gondolatai még mindig nem a legösszeszedettebbek, de már viszonylag odafigyel a környezetére. A gyerek hirtelen dühe nagyon zavaró a számára, de valamiért, mintha magát látná az ifjúságban. Összezavartnak nézi, de nem kezdi el megnyugtatni, ehelyett tanulmányozni kezdi és várja a végeredményt.*

Az idegesítő nevetés alábbhagyott, majd szépen lassan elhalkult és elnémult. Rokuta értetlenül nézett körbe. Nem értette, miért történt mindez. A tekintete végül megállapodott Senshin, aki hasonlóképpen festett, mint ő.
Lassan elindult a halálisten felé, és amikor elég közel ért hozzá, megszólalt:
- Te nem hallottad? - kérdezte, de látván a reakcióit, inkább gyorsan témát váltott. - Nem láttad a húgom és a gyámom szellemét? Biztosan itt kell lenniük valahol. Segítenél megkeresni őket? A múltkor láttam az egyik halálistent, aki átküldte a szüleinket egy helyre. A túlvilágra, gondolom. Szóval? - tette fel a kérdést Senshinek, bízva benne, hogy még hajlandó továbbra is segíteni neki.

* Senshi nem tudja felfogni az idegen viselkedését. Neki ez nagyon furának számít, de már megnyugodott, aminek köszönhetően higgadtan tud gondolkozni.*
- Milyen hangot? Mit hallottál? *Teszi fel a kérdést érdeklődve, hiszen rá akar jönni, hogy mit jelent ez. A halálisten szó hallatára, megint felmerül benne a csapda szó, ami nem tölti el túl sok jóval. minden esetre sehol se látja az említett családtagokat, ami még jobban kezdi aggasztani.*
- Én itt nem látok mást, csak halott emberek testét. Nem tudom miről beszélsz, de megnyugodhatsz, mivel ők az általatok menynek ismert helyen vannak már. Itt nincs dolgom.* Fejezi be mondatát, majd megfordul, zsebre dugja kezeit, és lassú, kényelmes lépésekkel megindul előre.*

Senshi kérdésére Rokuta így felelt:
- Egy lidércnek a hangját. Nem tudom hogyan, de tegnap a temetőben megtámadott újra az a szörny, aki öt évvel ezelőtt is. Egy halálisten segített nekem, de hogy pontosan mi történt azt nem tudom. - itt elhallgatott, majd a testvére és a gyámja tetemére nézett. - Nem értem. A lelkeik nincsenek itt, pedig mikor a szüleink meghaltak, az ő lelkeik azonnal megjelentek a testük mellett. - hadarta el a szavakat gyorsan egymás után, mivel látta, hogy a vele tartó halálisten már menni is készül. Valószínűleg nem értette meg, miért hozta ide és miért kérte a segítségét. A szertartást nem tudják elvégezni, ha nincs kin elvégezni. És ez az ami miatt aggódik Rokuta.
- Kérlek ne menj még! - szólt utána a neki hátat fordító Senshinek. - A testvérem és a gyámunk lelke nincs itt. Fogalmam sincs hová tűnhettek, de azt hiszem, hogy még itt kell lenniük ezen az oldalon. Kérlek! Segíts megkeresni őket! Nekem egyedül nincs esélyem. - kérlelte újfent a halálistent. Muszáj megtalálniuk a két elveszett lelket, mert máskülönben szörnyű sors vár rájuk. Még ha Rokuta nem is tudja, hogy mi is pontosan, de érzi, hogy elég rossz dolog ahhoz, hogy ne engedje, hogy ilyen sorsra jussanak.

* Senshit váratlanul éri az idegen viselkedése. A gyanakvásérzete egyre jobban kezd aláhagyni, ezért kérdezősködni kezd.*
- Halálisten? Hangok? *Teszi fel az egyszavas kérdéseket, majd megfordul és várni kezd.*
- Szóval mi is történt eddig veled? * Teszi fel az utolsó kérdését. Látszólag ez nagyon fontos lehet a halálistennek, ezért még jobban odafigyel minden egyes szóra. Nem vág közbe. sőt nem is figyel másra, csak és kizárólag az előtte álló gyereket és annak szavaira figyel.*

- Igen. Nos, öt évvel ezelőtt megtámadott minket, engem és a családomat egy lidérc, aki tegnap újra feltűnt és megint nekem esett. Ekkor lépett közbe az a halálisten, aki a múltkor is segített harcolni ellene. Sikerült legyőzni a lidércet, de megölni nem tudtuk. A halálisten azt mondta, hogy megszállt engem ez a lidérc, és a megmaradt erejét nekem adta, hogy védekezhessek ellene. - itt egy kis szünetet tartott, míg Senshi arcát, illetve az azt eltakaró maszkot fürkészte. - Ezután meghalt, én pedig hazamentem. Az éjszaka meglehetősen rosszul aludtam. Az álmomban előjött az a lidérc, és éppen, hogy csak sikerült ismét megúsznom a vele való összecsapást.
Mikor felébredtem ugyanaz a látvány fogadott, mint ami most is minket, csak akkor a húgom még élt. - hadarta el gyorsan Senshinek a történteket, majd hozzáfűzött némi kételyt még az eddigiekhez.
- És most nincs itt egyikük lelke sem. Eddig azt tapasztaltam, hogy a halottak lelkei mindig, közvetlenül a testük mellett jelentek meg.
Neked mi erről a véleményed? - tette fel a kérdést, Senshit figyelve közben.

* Rukota elmeséli a történteket, amitől Senshi meglepődik. A gyanúja újra felélénkül de ezúttal bizonyítékot is tud szerezni, legalábbis azt hiszi. Hamar kiötli a teendőket és megindul a gyerek felé, majd annak bal oldalán ellép, és a kardot megmarkolva kihúzza a helyéről, pont úgy, hogy annak markolatának vége a hasát találja el.*
~ Ha igaz a sejtésem, akkor a szertartással ki tudom nyomni a helyéről a gyereket, de nem érzek benne shinigami reiatsut, na de mindjárt meglátjuk.~ *Gondolja magában, eközben várja, hogy vajon tényleg sikerül e a szertartással kilökni a gyerek lelkét. Ha sikerül, akkor valószínűleg halálisten ruha lesz rajta, és lesz nála egy zanpakuto, de ha nem történik semmi, akkor az azt jelenti, hogy hazudott. Csak ez után válaszol a kérdésére.*
- Nem minden esetben van lélek a test mellett. Nem csak földhöz ragadt lelkek léteznek. Vannak olyanok is, akik haláluk után az úgy nevezett menybe mennek. Ha igaz amit mondtál, és ez bebizonyosodik, akkor segítek neked, de ha nem, akkor sorsodra hagylak és soha többé nem látsz majd. Értetted? *Mondja végig keményebbre vett és egyben rideg hangnemen az ismeretlen gyereknek.*

Senshi akciója meglepve érte Rokutát, aki nem tudott reagálni erre a hirtelenségre.
A hasára mért ütést egy pillanatra érezte csak, azután elsötétült minden, és mikor újra magához tért, akkor a földön feküdt hanyatt fekve. Ahogy végignézett magán, fekete-szürke ruhában találta magát, és a hátán érezte, a kardja markolatának nyomását.
Felkelt a földről és először elámult döbbenetében a saját teste láttán, ami előtte hevert hason a földön.
- Mi történt? - kérdezte az előtte álló halálistentől, de ő meg sem hallva ezt, az előbb feltett kérdésre válaszolt.
Miután befejezte, Rokuta elgondolkodott a hallottakon.
- "Én azt hittem, hogy a halálistenek kísérik át a halott emberek lelkeit a túlvilágra." "Tehát csak a földön ragadt lelkeken segítenek."
- Értettem. - felelt Senshinek. - Most már mindent értek. Hülye voltam, de most már minden világos. Azt hittem, hogy a halálisteneknek kell átkísérniük a lelkeket a túlvilágra. Feleslegesen rángattalak el ide. Bocsáss meg. - mondta és félrenézett.
Nem tudta, hogy mitévő legyen. Már megint. Magával rángatott egy halálistent a semmiért.
Csak állt, és várt Senshi reakciójára.

*Akemura csendben nézi végig a történteket, melyből egyértelműen kiszűri, hogy a fiú igazat mondott. Ez a tény csodálattal tölti el. A fiú kérdez, de ő nem válaszol, hiszen világos, hogy a ruházatából ítélve van még benne erő.*
- Szóval igaz... *Szólal fel halkan magának. ezek után az ifjú személy szemébe néz. Csendben hallgatja végig azt, eközben ő is elgondolkodik. Miután kialakult benne a kép úgy dönt, hogy segít neki 1 feltétellel.*
- Rendben. Segítek neked... *Feleli mogorván.* ... de csak egy feltétellel. Hűséget kell fogadnod nekem, cserébe megtanítalak téged erre a mesterségre! *A szavait szigorúan fogalmazza meg mint ahogy a hangját is. mondhatni tökéletes keménységgel mondja végig a mondatát minden más szót kizárva. Tekintete, melyből csak a szeme látszik szintúgy nagy sújt fektet a hangulatra.*

Rokuta végighallgatta az előtte álló halálistent. Most rajta volt a hallgatás sora. Részben megnyugodott, mert a tőle szerzett információk szerint a testvére és a gyámjuk lelke átkerült a túlvilágra. Vagy ahogy ő mondta, a Mennyországba. Sejtette, hogy ha valóban ott vannak a Mennyben, akkor a szülei biztos a pártfogásukba fogják venni a húga lelkét, de gyorsan megfogadta magában, hogy ha ő is meg fog halni egyszer és a lelke a Mennybe kerül, akkor meg fogja keresni a testvérét is, meg a szüleit is.
Másrészről furcsállta ezt az egész dolgot, ami vele eddig történt.
A lidércre gondolt és arra, hogy miként vált olyanná az ő és a családja élete, mint amilyen most is. Újra fellángolt benne a gyűlölet a lidérc iránt. Nem, ez most már nem csak annak a lidércnek szólt, aki megszállta őt, hanem az összes lidércnek. A lidércek fajtájának.
- Rendben van. Ezennel hűséget fogadok neked, és szolgálni foglak téged. Ezért cserébe pedig te megtanítod nekem használni ezt az erőt. - mondta, miközben a jobb kezét ökölbe szorítva a mellkasára helyezte.
- "És amint használni tudom ezt az erőt, leszámolok azzal a nyomorult lidérccel!" - tette hozzá magában.
Eközben folyamatosan figyelt Senshire. Kíváncsi volt a válaszára, és hogy hogy lesz tovább.

* Senshi nagy örömét leli a mondatok értelmezésében, majd leveszi a maszkját és megvillantja az ördögi vigyorát. Megfogja Rokuta vállát, majd így szól*
- Rendben. Akkor meg kell tudnunk valamit. Ez vajon a te, vagy a shinigami ereje? Bár ezt nem itt fogjuk megtudni. Nagy forgalom lesz itt. Azt ajánlom tűnjünk innen el egy békésebb helyre. Mondjuk tudok egyet. Menj vissza a testedbe és gyere utánam. *Mondja békésen, majd visszaveszi a maszkját és megindul egyenesen előre. Ha a tanonc követi, akkor egyenesen elviszi őt A Matsukura kórház romjaihoz. Ha nem követi, akkor megáll és megfordulva nézi, hogy a gyerek mit csinál.*

Rokuta végighallgatta Senshi mondandóját. Érdekesnek találta azt a kérdést, hogy ez a halálisteni erő vajon az övé-e vagy sem. Ha az övé, akkor sürgősen kell kezdenie vele valamit. Talán fejlesztenie kellene. De ha nem az övé, akkor mi lesz? Akkor a lidérc egyszer majd legyőzi őt?
Ehhez hasonló gondolatokon járt az agya, miközben megpróbált visszamászni a testébe. Megállt a teste mellett és megpróbált belebújni. Bár ez elég nehezen ment neki, de aztán valahogy csak sikerült magára öltenie a földi porhüvelyét. Megállt Senshi mögött, és ahogy ő elindult, Rokuta is követni kezdte.
Ekkor azonban eszébe jutott, hogy csak nem kéne itthagynia a holttesteket, és odaszólt az előtte lépdelő halálistennek.
- Hé! Várj egy kicsit! Mi legyen a testvérem és a nő tetemével? Nem kéne kihívni a rendőrséget vagy a mentőket? -kérdezte, és Senshi után nézett.
Érdeklődve várta a javaslatát.

* A halálisten megáll, majd néhány másodperc múlva félig hátrafordítja a fejét. A maszkját leveszi így hát az arcát látni, de a szemeit nem. E szemei nem is fontosak a következő jelenthez. Elvigyorodik. vigyora igen gonosznak tűnhet a másik fél számára, de amit utána mond, az még gonoszabban hangozhat.*
- Hagyd úgy őket. * Jelenti ki mogorván. Lehet hogy elsőre igen gonosznak látszik, hiszen a holtestek megérdemelnék a végső búcsúzót és a temetést, de ő mégis azt parancsolja, hogy hagyja őket. Nem válaszol hogy miért, de tudja a dolgát.*
- Ez parancs! * Jelenti ki még utoljára, majd visszafordítja a fejét és felveszi a maszkot.*
- Jobb ha követsz, még mielőtt a rendőrök megtalálnának téged és őket. * Jelenti ki megint, ezzel magyarázva meg a dolgokat. A mondatai után nem vár más szót, ezt tetteivel jelzi ami egy egyszerű előre menetben bizonyul meg. Megindulása után meg sem áll az említett helyig remélve, hogy követi a tanonca.*

( Mit szólnátok ha áttérnénk a " A Matsukura kórház"-hoz. Ha nem gond, akkor szerintem ott folytassuk. Mondjuk ez a mesélőtől függ.)

Sűrű volt a nap. A hold félálmosan kúszott éppen még csak fel az égre mikor a közértbe értem. Egy kenyérért mentem be semmi másért., majd utam hazafelé vitt. Sűrűek voltak az utcák telve sötétséggel. Sötétebbnél is sötétebb sötét fogadott ahogy a főútról betévedtem egy szűk sikátorba rövidítés gyanánt. De ami fogadott meglepett úgy éreztem mintha valaki vagy valami árgus szemekkel követ figyel folyamatosan vizslat.
Nem telik el 20perc lassan hazafele bandukolva két vörös szempár villan a sötétben amit egy éles sikoly követ. Ez volt az a pillanat amikor tudtam nem vagyok egyedül a szempár mellé percek múlva egy halk majd egyre erősödő reszelős hang is társult.
-Friss hús!!! Nyami de rég vártam már erre.*bukkan elő a lidérc a sötétből egy átlagos besorolás alatti lidérc*
-Akkor vagy vársz még egy keveset vagy meghalsz te választasz.*vágtam oda az érzéseim egy szemcsillanás kíséretében hátha pszichológiai előnyhöz kerülök de nem így történt.*
-NA lám a kis csitri azt hiszem finom vacsora leszel te nekem.*elkezdett felém közelíteni*
-Satsuriku saisho no bun ! *a lidérc léte két percig sem tartott kitértem Pót testemből azt levágtam a pokol kapui nyerték el mivel bűnei nem voltak számba vehetők az üdvözséghez.*
Visszatérve nyugodtan haladtam hazafelé a sötét sikátorok szűkös tömegén a már holdfényes éjszakában.

Az eső lassan elkezd cseperegni. Erre a kisfiú is feláll és elindul valíoszínűleg haza. A szőke haj és a barna szempár igen csak hasonlít a sírkő alatt alvó egyénre, de ez egy kisfiú. Ahogy elhalad mellettem, mintha egy pillanatra rám szegezte volna a tekintetét. Lehet ugyan véletlen, de megérzéseim azt mondják, hogy ez a gyermek bizony lát engem. Szellem lenne netalántán? Ekkor egy ismerős reitatsut is megérzek. Nagyon ismerős és szinte az összes izmom mozdulni szeretne, hogy kiderítse kié is pontosan. Erősnek és töménynek ugyan nem mondhatnám, de nem is ez a végső ereje. Talán ez a relytéjes erő nem tűnik el még egy ideig és érzékeimmel nyomon tudom követni innen is. A kisfiú lassan kiér a temetőből mire én felébredek az ábrándozásaimból. Kicsit sietősebbre véve a tempót, hogy utol érjem, gyaloglok utána.
- Héj! Te látsz engem? - kiálltom utána, hátha meghallja a hangomat, mivel jobb öteletem nem támadt hirtelen, hogy hogyan derítsem ki, hogy érzékel-e engem. Közben természetesen a reitatsut is figyelem, nem e szándékozik eltűnni.

*A gyerek megindul és egy fura lélekenergia tűnik fel talán lehet nem is oly messze. Igaz Iria egy kicsit elbambul, de gyors észhez tér, és megindul a gyermek után, aki természetesen úgy sétál, mint aki siet valahová. Igen csak fura gyermek, hisz léptei igaz még lassúak, de mintha fokozottan gyorsulnának, miközben a halálisten közelít felé. Iria úgy dönt, hogy megszólítja a gyermeket.*
- Héj! Te látsz engem? *Szólal fel a Shinigami, melyre nem érkezik válasz, legalábbis szó formájába semmiképp, viszont a mondat befejezte után a gyermek megrezzen, majd gyorsabb léptekre vált. Az utca sarkán jobbra fordul, ahol egy kis utca található 1 gyalogos úttal. Eközben a lélekenergia gyengén pislákol a közelben, jelezvén, hogy még igen is jelen van. Igaz még érezni ezt az energiát, de jelenléte szépen lassan kezd gyengülni.*
// Ha az utcán a gyerek után fordulsz, akkor nem látod meg, hisz elbújt, de a lélekenergiája nyomán megtalálhatod egy közeli kuka mögött meghúzódva.//