Arrancar-ok lakó körletei

Kobusi a folyosó végén találta meg kicsiny kis szobáját.
~Mintha rám öntötték volna.
Állapította meg miután körülnézett a szűk helységben. Kicsit még szédelgett a nagy változás után ezért amellett döntött, hogy ledől egy kicsit. Lefeküdt az ágyra, és a plafont kezdte el bámulni. halkan dúdolt és gondolkodott.
~Vajon mi is a feladata egy magamfajtának? Azzal esetleg előrébb kerülhetek ha megölöm a szomszédomat?
A gondolatban forgó falra nézett.
~Át ütöm a falat, és átvágom a torkát, az izmait, és kivéreztetem...

Gondolat meneteimet az ajtó nyílása szakítja félbe. oda fordíto ma fejem, felülök, közben végig nézek rajta. Kérdésére aközben válaszolok miközben felállok.
-Igen, a nevem Kobusi és a 99-es számot kaptam.
Fehér bőre és a rezzenéstelen zöld szemei kötik le főként a figyelmemet. Még senkit sem láttam ilyen sápadtnak.
-Szabad megkérdeznem kihez van szerencsém?
Érdeklődök, szemeiből próbálok kiszűrni valamit, de reménytelenül.

-Még szokom ezt az új testet.
Jelentem ki, miután elhagyja a szobát, utána megyek és az ajtóból kukucskálok.
~Vajon miért jött ide?
Miután eltűnt, és a léptei zaját sem lehetett hallani. Visszavonultam a szobámba. A "hátsó" falnak támaszkodtam és a velem szemben lévő falat bámultam amely szomszédomtól választott el. Magam elé emelem kezemet, lassan vörös fény kezdi övezni, végül gondolok egyet, leeresztem és a fény is eltűnik.
~Majd ha teljesen hozzászoktam ehhez az állapothoz.
Lefeküdtem az ágyamra és pihentem.

Nyugalmamat egy hangosra sikeredett beszélgetés zavarja meg. Felülök az ágyon, az ajtóra szegezem a figyelmemet és hallgatózom tovább.
~4. Espada itt?
Döbbenek meg, azonban a beszélgetés további részei most jobban lekötnek.
~Vendég szeretet, képzelem.
Ahogy belépnek fel állok az ágyról. Végig mérem őket és csak utána válaszolok.
-Igen.
Válaszom, rövid, tömör és határozott.
-Miért?

Kérdőn felvonom a szemöldökömet. Nem sokáig volt időm tanakodni hogy mit érthet pontosan ez alatt, furcsa gömbök kezdtek el keringeni körülöttem. Mutató ujjammal megakartam bökni az egyiket, kitapasztalni mi lehet, de még időben rám szóltak, hogy nem kéne. Vissza húztam a kezemet. Mihelyst a szöszi felém indult első gondolat ami megfogant a fejemben nem a védekezésre összpontosult.
~Ez süket, vagy csak engem akarnak bolondítani?
Megragadtam a kardom és készültem előhúzni, amikor is az illető semmivé lett.
~Ez közel sem tréfa.
Elengedem a fegyvert és várok.
-Igazán... örvendek. Kobusinak hívnak.
A lány "köszönését" figyelembe se veszem.
~Nagy ma forgalom...
Becsukom magam mögött az ajtót és elindulok a folyosón.
~Rám fér 1 kis séta.

/ Foly: Földszinti és földalatti folyosók ( Földszint) /

A helységet sötétség borította be. Ellenfelünkkel végző Shinigami láttán izmaim összerándultak, mellkasomnál nyomás éreztem és térdre rogytam. Ekkor már teljes feketeség volt mindenütt. A kín enyhülni kezdett. Mikor felnéztem jómagamat láttam sötét ruhában.
~Te még mindig magadnál vagy?...
~' Igen, és kiűzlek ebből a testből!
~Ez már az enyém, úgy hogy tűnj el innen...
Mellkasomat furcsa érzések kezdték gyötörni, majd érzelmek kezdtek a lukból kiáramlani.
~Ezt azonnal hagyd abba...
~'Nem ez az én...
Nem hagytam, végig mondani mondanivalóját, mögé kerültem és átdöftem a mellkasát. Elforgattam benne a fegyvert. Hátára léptem és lerúgtam róla. Megfogtam a nyakát, megszorítottam és kicsit megemeltem. Ahogy megszorítottam éreztem, hogy az én nyakam is szorul. Ha jobban szorítottam a az enyém is jobban szorul. Felengedtem és a földre löktem.
~Többet a szemem elé ne kerülj...
Ahogy behunyta a szemét én kinyitottam a sajátom. Fejemet fogva felültem az ágyon. Végig simítottam a maszkom amely felülete igen csak recés volt, vastagsága megcsappant. Míg nem voltam magamnál parányi lila lángok borították a felszínét, ruhám szürkés volt. még épp láttam kifehéredni az ujja végét. Ahogy ültem és pihentem maszkom úgy kezdte visszanyerni az eredeti alakját, szépen fokozatosan. Közben fejemet fogtam és azon töprengtem, hogyan vonhatnám uralmam alá az erőmet...

/ Las Noches: Aizen Irodája -> Arrancar-ok Lakókörletei /

* Megtorpanok vezetőm mögött, és az ajtóra pillantok. Onnan a karomon lógó nyakláncra, de úgy, hogy Kobusi ne vegye észre. Ezután fiatal vezetőmre nézek. *
- Szóval itt laksz te. Állat. * Vigyorodik el. *
- Bocs, hogy lábatlankodok. Remélem, nem sokáig leszek útban. * Sóhajtok, majd elmerülök az eddig történtekben. Kalandos út volt de végre itt van. Mostantól, csak gyakorlásból áll az élete. Minden ami mozog, most az ellenfele lesz. Ha úgy tetszik, most ölte meg magát, de nem zavarta. Széles vigyora nőtt. Olyan, amilyet régen nem mutatott már. Egyszerűen sugárzott belőle, valami furcsa boldogság. *

Benyitok a helységbe és előre engedem. A szoba alacsony. Éppen hogy nem veri be a fejét.
-Igen, tied a föld.
A lábatlankodó megjegyzésén kissé elkalandozik a fantáziám.
-Nos, remélem nem fogsz ténylegesen lábatlankodni. Nem járnál vele jól.
Bemegyek és leülök az ágyra, a falnál van egy szék. Rámutatok, hogy foglaljon helyet nyugodtan.
-Biztos vagyok benne, hogy Aizen nagyúr rövidesen intéz egy szállást a te részedre is. Hátradőlök az ágyon és megtámaszkodom a könyökömön.
-És most mik a terveid? Hogyan tovább?
Érdeklődöm, ugyan is erről eddig csak nagy vonalakban tudok.

*Furcsán fogadta a kérdést. Elhelyezkedett a széken, és előre dőlt. Nem akart erről beszélni, de még nem tudta mennyire bízhat a másikban. Nem lenne jó ötlet szétkürtölni, hogy mit is tervez. Ezért egyelőre, hárítja a kérdést.*
- Majd csak lesz valahogy nem? Amúgy, kik voltak a tagok, az asztal körül? Espada? * Terelte a szót, egy számára érdekesebb témára. Érdekelte Hueco Moundo felső rétege. Elvégre, ha a terveit véghez akarja vinni, legalább egy Espada-nál jobbnak kell lennie. *

-Végül is, nem az én életem múlik a dolgon. Most már...
Vonok vállat, fel ülök az ágyon, beljebb húzódom rajta és a falnak dőlök.
-Igen...
Ekkor felsorolom, hogy melyiküket miről ismerheti fel és a számozásukat is tudtára adom. Ha már közénk tartozik jobb ha tudja ki kicsoda.
-Egyikük sem túl szociális. Egyedül Stark-sama, de ő többnyire Lillynette-vel.
Ecsetelem saját álláspontomat. Egy pillanatra magamba mélyedek. Fáradtnak nem igazán érzem magam így lemászok az ágyról és az ajtó felé megyek.
-Érdekelne, hogy mire vagy képes. Egy edző meccs?
Ha beleegyez elhagyuk a szobát és kimegyünk a sivatagba, jó mélyen ahol nyugodtan megküzdhetünk. Ha nem akkor visszaülök az ágyra.

/ Végtelen Sivatag: sivatag /

* Figyelmesen hallgatom, az Espadakról szóló mesét. Összerakom magamban a képet.*
~ Ha Aizen van legfelül, nyilván közvetlen alatta a két "testőre". Ezek után az Espada. Majd az Arrancar-ok. Ebből is szám szerint fokozatosan lefele. Ennek az alján állok most én. Ahhoz, viszont hogy megindulhassak felfele, mint a talajvíz, szükség lesz segítségre. Kobusi például. Biztosan ő is szeretne feljebb jutni. Egész rendes srácnak tűnik. *Agyal magában, és közben rágja a körmét. *
~ Csak Sai idegesít. Ki ehet az a srác? Eléggé szabadon mozgott a felső réteg között is, és Aizennel is mintha közvetlenebb kapcsolata lenne, mint egy Arrancar-nak. Az ő helyét elérni, egy ugródeszka lenne az erőhöz. Addig viszont a falat kaparva is, de haladnom kell felfele. Nem lenne rossz, egy-egy Espadással is összehaverkodni. Persze, ehhez el kell érni, hogy számoljanak velem. Hogy egyáltalán észrevegyenek. * Ekkor fejezi be a mondókáját Kobusi, Hnashita pedig abbahagyja a gondolkodást.*
~ De ne szaladjunk előre. A következő lépés, hogy elinduljak felfele. *Zárja le a saját gondolatmenetét. Mikor a fehér ruhás megszólal, alig hisz a fülének. Edző meccs? Így az ölébe hullana egy ilyen lehetőség? Felcsillan a szeme, és az ajtónál terem.*
- Benne vagyok. * Kihalássza a zsebéből a mobilt, és meglengeti a másik szeme előtt. *
- Ha elversz, ez a tied. Csak, hogy érdekesebb legyen a játék. És ami a terveimet illeti. * Kicsit lejjebb veszek a hangerőn. *
- Harc közben elmesélem. De csak ha te is. És ha továbbra is bízhatok benned.

*Hyakunak ma nagy napja lesz, mivel a levegő kellemesen hűvösnek indul a szobában. A hold fénye lesüt a falra, eközben két idegen szerzet jelenik meg az ajtaja túloldalán. Látszólag boldogok, mivel az egyik kuncogni kezd. Hangja vékony, aminek következtében lány lehet, majd a másik is felszólal.*
- Hé te ott bent! Ébredj! Ideje lenne előjönnöd. Aizen nagyúr hívat! * közli a hírt a korcsnak, aki eközben biztos az ágyán gubbaszt. A másik hangja mélyebb és határozottabb, de mégis kissé gúnyosnak hangozhat az arrancar fülében. Nem sokáig állnak az ajtóban, inkább hamar elmennek, hogy a szoba lakója ne tudja meg, hogy kik is voltak. A reiatsujuk elkeveredik Las Noches lakóinak erejével, így hát nehezen lehetne megérezni azokat, na de ideje megindulni, hiszen biztos nem viccből szóltak, és a nagyúr se szívleli a késlekedést.*

A szobámba tértem vissza egy újabb küldetés után kipihenve a fáradalmait. De viszont az is igaz hogy mostanában nagyobb küldetéseket nem kapok. Mintha történt volna valami itt a palotában. Vagy csak az erősebbek vagy a tapasztaltabbak kapnak nagyobb küldetéseket.
~Hmm most komolyan. Itt lenne az ideje hogy valami nagyobb küldetést is rábízzanak vagy hasonlók.
Mondtam lefeküdve az ágyra és a plafont bámulva várva hogy történjen valami említésre méltó dolog.

* A küldetés után visszatérsz hajlékodba, majd lepihensz és vársz. Hosszú idők telnek el, de küldetésnek semmi nyoma, de napok múlva egy érdekes dolog történik. Sajna az elmélkedésben hamar megzavar egy idegen. Egy személy sétál az ajtó elé, a reiatsuja a shinigamikhoz hasonlít, bár nem tudod ki az, de az illető bekopog, majd csendben várja, hogy kigyere. Amint kilépsz az ajtón egy nem mindennapi látvány tárul a szemed elé. egy halálisten áll az ajtód előtt zsebre dugott kézzel, összehúzódva, ami azért is fura, mert már eleve nem nagy termetű. Bár az illető nem ismer fel téged, de te mégis megismered őt, hiszen ez az illető volt az, aki egy csapással elintézte Rathort. Bárhogy is reagálsz, ő nem húzza fel a vizet, sőt észre se veszi, amit csinálsz. Nem nagyon figyel rád, hiszen csak áll, és a folyosó másik végét nézi.*
- Te vagy Williem Wandern? * Teszi fel a kérdést. A hangulata kissé lehangolt, de feleltén nyugodt. Nem válaszol hosszú ideig, de te is észreveheted, hogy még ha meg is kérdezte, de ő mégis tudja a választ a saját kérdésére.*
- Aizen nagyúr megbízott minket egy küldetéssel. Érezd magad megtisztelve és engedj beljebb. A többit majd ott bent. * Fejezi ki magát még mindig ugyanolyan hangnemben, majd megindul az ajtód fele. Ha beengeded, akkor bemegy, ha nem, akkor is bemegy shunpo használatával, majd megnézi a legközelebbi ülőhelyet és lepihen oda. Lecsukja a szemét, majd megvárja, hogy te is helyet foglalj. Ez így elsőre fura számodra, hiszen oly sok év eltelt már. Oly sok halálistent öltél már meg, de a tudat hogy most is ott van 1 a szobádba, sőt még nagyképű is igazán nagy erőpróba lehet számodra hogy ne támadj rá, de tudod, hogy a másik arrancart is képes volt egyből legyőzni, bár legyengítettétek, de mégis. Félelmetes alak lehet, de mégsem szól semmit. Csak csendben vár.*

Egyszer csak kopogtak az ajtómon. Megörültem neki hogy valaki biztosan egy küldetéssel bíz meg vagy végre valami érdekes is történik. Esetleg kihív vagy az életemre tör. Nos minden esetre kinyitottam az ajtót és hogy is mondjam egy kicsit meglepődtem az elém táruló látvány miatt.
~Egy halál isten? Itt? Ez biztosan valami trükk vagy nem tudom. Minden estre ez az a srác aki elintézte Rathort szóval jobb hogyha egy ideig teszem amit mond. Ameddig meg nem tudom hogy milyen erős is.
Olyannyira elmerültem a gondolataimban hogy a halálisten kérdése úgy hatott rám mintha csak egy álomból ébresztettek volna. Szóval hogy én vagy-e? Hát nagyon is jól tudja hiszen nekünk segített. Meg ahhoz képest hogy egy ilyen arrancarokkal teli helyen van elég nyugodtnak tűnik.
-Igen én vagyok az. William Wandern a 67-es. De ezt te nyilván tudod.
Majd beengedtem a szobába és magam mögött bezártam az ajtót. Majd én is beljebb sétáltam és leültem az ágyra ha már ő elfoglalta a székemet. De ahogy befelé menet meghallottam Aizen sama nevét rögtön megnyugodtam és tudtam hogy hozzá tartozik ez az illető.
-Igen csak is azért érzem magam megtisztelve mert Aizen nagyúrnak szolgálhatok. Nem pedig azért mert téged osztottak be a társamnak.
Mondtam neki egy kicsit utálattal a hangomban. Nagyon nagy segítséget nyújtott most a sok évi önuralom gyakorlása. Hogy csak szóban támadjak neki és ne fajuljak tettlegességig ami egy nagy hiba volna.
-Nos akkor mi a feladat?