Rukongain kívüli területek

Ide való minden olyan helyszín, ami nem Rukongai területén belül foglal helyet.

Egy kapu nyílik Rukongai területén kívül, majd hamarosan egy halálisten lép át rajta. Egy barna hajú nő az kinek szemébe süt a lelkek világának napja. Az első lépés a legfontosabb mondhatnánk el, bár itt még nem járt e nő. Körbe a messzességben mezők illetve hegyek foglalnak helyet. Széles távol gyönyörű dombok láthatók. A mezőkön gyönyörű lila virágok láthatók. Az illet Karakurához képest fenomenálisan tiszta, illetve virág illatú. Elég hírtelen változás ez egy ilyen helyzet után ami Karakurában most van. Gyönyörű tály ez mondhatni. A messzeségben látni a Tiszta lelkek városát, illetve Rukongai szélét. Bárhogy is legyen ezt a járatot nem a halálistenek nyitották meg. Sainak nyoma sincs közel se távol. A messzeségben egy romos épület pillantható meg. Már a messzességben is látszik, hogy gazdag emberek birtoka ez. Vajon ez lenne az imént említett birtok? Ki tudja? Minden esetre Iria előtt a lehetőség hogy utat válasszon. Megindulhat a romok felé, vagy km-eket sétálhat, hogy beérjen Rukongaiba. A választás a tiéd.

Újrapostolva közös megeggyezés alapján módosítva!

Hosszú gondolkodás után Iria úgy dönt, hogy át lép a kapun bármi legyen is. Túlontúl nagy a kíváncsisága ahhoz, hogy csak úgy hagyja az egészet és haza menjen aludni. Akárki is küldte azt az üzenetet , nagyon jól tudta, hogy hol találja őt, és hogy ki ő. Ha mást nem, legalább megtudja, hogy ki juttatta el a lepkét hozzá és ha veszélyesnek ítéli akkor akár el is hallgattathassa, örökre. Vagy ő sétál bele egy csapdába éppen, és többet nem tér vissza Karakura városba. Amint megérkezett a Lelkek Világába azonnal megcsapta a friss virág illatú levegő. Sokkal tisztább volt, mint a város füstös, benzin szagú oxigénje. Már el is felejtette milyen furcsa volt egyik világból át lépni a másikba és megszokni azt. A zöld dombok helyett a hatalmas házak, a sziklás hegyek ellenében a felhőkarcolók és az illatos virágoktól cserébe az autók füstje volt az, amit először megtapasztalt az emberek világában. Az évek során hozzá szokott ehhez a váltáshoz, de sosem gondolta, hogy valaha visszatér ide majd, és most mondhatni hiányzott neki az otthona, honvágya támadt hirtelen. Körülnézve látta a messzeségben a  Tiszta lelkek városának hatalmas tornyát és Rukongai egyik szélét is. Valószínűleg ezt a kaput nem a halálistenek nyitották meg, hisz akkor nem ilyen messze bukkant volna fel. Egyre biztosabb volt benne, hogy ez egy hatalmas csapda lesz és szépen fejre fog állni benne, de még mindig jobbnak tartotta kideríteni, hogy mi folyik itt. És ha elrabolta a barátját Senshit? Vagy csak valamilyen fontos információval tud szolgálni? Jobbra fordulva egy romos épületre figyelt fel kicsit távolabb. Erőt vett magán és megindult a cél felé, hátha Sai is ott bujkál valahol. Lehet,hogy igazából Sai a titkos üzenet írója és így akar megint az idegeire menni a lánynak. Vagy újból valamiben mesterkedik és Aizennek kémked. Lassan de biztosan megérkezik az összedőlni látszó építményhez, amit néhol már benőtt a gaz. A természet utat tört magának az elhagyatott helyen. A lány keresni kezd egy bejáratot, egy ajtót, ledőlt falat, kitört ablakot, ahol beljebb juthat és esetleg már vár is rá a titkos hódolója.

Iria megérketzik a Tiszta lelkek világába ahol egyből elfogja a gyönyör és a félelem egyszerre. Kissé megrökönyödve, de erőt vesz magán, és megindul a romok felé. A romokhoz közel érve láthatja az építészet eme csodáját. Az épületek legjava még épp és egészséges. Néhol van egy kis repedés, illetve pár növényzet, de még a falak is fehérek. A kisebb városnak megfelelő helyet egy nagyobbacska fal veszi körbe, melynek ajtaja tárva nyitva áll Iria előtt. A romok mellett egy nagyobb domb áll, ahonnan remekül belátni az emltett birtokot. Iria ezen az úton észreveheti a kilátót, és kissebb megeröltetéssel megmászhatja azt. Ha így dönt fentről remekül ráláthat az építményekre. Csodás kilátásban vehet részt. Bár az épületek remek állapotban vannak mégis mintha kissebb sötétebb foltok lennének rajtuk. Szinte minden épület fehér narancssárga tetőkkel. Néhány épületen egy ismerősnek tűnhető szimbólum díszeleg, mely egy klán jelképnek is megfelel. A körbetekintés során látni, hogy életnek semmi jele. A kapu a domb mellett foglal helyet kb 1 km távolságra. Ajtaja tárva nyitva. A város elhagyatott és poros. A az utcákon egy árva lélek se látható, csak foltok, széttört tárgyak, néhol karmolás, vagy éppen feldúlás jelei láthatók, de ezeket is már kissé megviselte az idő. Néhány ház fala ki van robbantva, vagy éppen be van törve. Az ablakok tárva nyitva állnak. Szomorkás hangulatot idézhet elő eme látvány.

Iria megindul a romok felé, majd belép a kapun. Legnagyobb meglepetésére egy öregember fogadja a kapuval szembeni ház falánál botjára támaszkodva. Az öreg kopasz mintha egy szerzetes lenne. Fehér kimonója szinte egyből visszaveri Tsubaki szemébe a napot. Az öreg botja felső részén mintha egy lándzsa lenne kialakítva mellyet szent jelképek mintájára faragtak ki. A ruhából csak úgy sugárzik a méltóság, a tisztelet, illetve a szentség jele. Az öreg ember arcának jobb oldalán egy nagyob karcolás foglal helyet, mely alatt egy szakál foglal hellyet. Szemei színét nem látni, mivel épp hogy csak nyitva tartja azokat, így olyan látványt nyújt, mintha aludna. A halálisten a kinézet ellenére egyből megérzi ezen személy reiatsu-ját, mely nagyon nem stimmel az emberhez képet. Az említett aura baljóslatú, sötét és gonosz, kissé ismerős lehet, de nem tudhatod honnan. Ha szallag formályában képzelnénk el az egészet szinte majdnem hogy éjfekete de jobban sötétkék színben tűnne fel. Biztos hogy nem halálisten az illető, de nem is lidérc. Ő valami más lehet, de akárhogy is nézzük mégiscsak egy vén ember. Az említett személy azonnal észreveszi Iriát, ám száján, illetve felvont szemöldökén kívül más részét nem mozdítja meg. Feje tetején egy igen érdekes nem szokványos kalapszerűséget visel ami védi fejét a nap fényétől. Így szól hát.
- Hát megérkeztél tékozló gyermek. A kis vakarcs nem hazudott. Az aurádból érzem...-
Kezdi el a mondanivalóját, majd így folytatja tovább.
- Engem úgy hívnak, hogy Yinseng, és én voltam ennek a klánnak a legfőbb biztonsági parancsnoka. Üdvözöllek hát a Muramasa klán romjainál tékozló gyermek Tsubaki Iria.-
Szava épp oly komor mint kinézete. Akárki mondhat akármit az öreg nem viccel ha a tudásról van szó.  Felkészülten vár hát a visszatérő gyermekre. Iria ezen a ponton tud hozzászolni az öreghez, ki nehézkesen áll két lábán lándzsájára támaszkodva. A környezetet már ugyan leírtam, de ide érve a Shinigami láthatja, hogy a falakon harcok illetve dulakodások nyomai vélhetők felfedezni. Néhol karmolások, mélyebb karcok, vagy égésjelek vannak jelen. A falakon továbbá illetve a földön is néhol, de még pár törött tárgyon is sötétbarna foltok láthatók, amik innen már jobban kivehetőek. A nyomok nem más mint rég megalvadt, illetve terészet által elöregedett vér nyomai. Bizony itt a Muramasa klán elég komoly harcon eshetett át hajdanán. A hegy ahol Iria letekinthetett szintúgy robbantások, dulakodások, de még néhol égések jeleit viseli magán. Bár elsőre nem esik le a lánynak mi is ez a hely, de mégis kissé ismerősnek tűnhet neki ez a vidék. Minden bizonnyal járt már itt régebben, de mikor, és miért? Ez lehet hamarosan kiderül...

Iria úgy dönt, hogy a romokhoz ballag, hisz a titkos hódolója is arról beszélt, és ott akar találkozni vele. Egy kis gyaloglás után meg is érkezik a kihalt vidékre ahol csak a madarak csiripeléset lehet hallani. Messziről úgy néz ki elhagyatott a hely, ezt bizonyítja az a pár futó növényzet ami már belepte az épületek falait. Közelebb érve észreveszi azt a kis buckàt, amin állva esetleg beleshet a birtok falain belülre. Mert persze hogy voltak falak, ez a legtöbb nemesi, előkelő családnál szinte követelmény volt. Felszaladt hát a domb tetejére és bekukkantott onnan a birtok belsejébe. Egész jó állapotban voltak az épületek egy-kettő kivételével. A többség egyben volt, ahogy a klán címerei is a házak falán. A lánynak ismerős volt a jel, de fogalma sem volt hogy honnan. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a birtokon, vagy legalább is nem látja, tovább szalad a kapu elé ami, mintha már várta volna őt. Nyitott ajtókkal fogadták, ami mostmár egyre biztosabb volt hogy csapda, de a kíváncsiság sokkal erősebb volt. A hatalmas kapu akkora árnyékot vetett a lányra, akár egy óriás, ami napozik és mindent eltakar cserébe. Belépett hát rajta, bármi lesz is, és alaposan körbe nézett. Az épületek többsége egész jó állapotban volt, kivéve párat. Azok úgy néztek ki, mintha egy harcot szenvedtek volna el. A foltok a falakon valószínűleg nem egy újra festés nyomai lehettek, sokkal inkább hasonlítottak a megszáradt, alvadt vérre, amik már évtizedek óta ott lehettek. Beljebb érve egy személy várja már Iriát. Egy öregember, aki már szinte alig él. A szemét sem hajlandó kinyitni, hát még megmozdulni a szintén vénséges botján.
-Hát megérkeztél tékozló gyermek. A kis vakarcs nem hazudott. Az aurádból érzem...-  szólal meg reszelős hangján mielőtt a lány bármit is kérdezhetne. Csak ekkor veszi észre, hogy az öreg jobban hasonlít egy paphoz, a fehér kimonójában, mint egy varazslóhoz. Ezt csak jobban megerősíti a keresztek a ruházatán, és a botja is, ami mintha fegyvernek is jó lenne. Valahogy mégis inkább azt hitte a lány, hogy az inkább való támaszkodásra, mint sem harcra.
-Engem úgy hívnak, hogy Yinseng, és én voltam ennek a klánnak a legfőbb biztonsági parancsnoka. Üdvözöllek hát a Muramasa klán romjainál tékozló gyermek Tsubaki Iria.- folytatja tovább a furcsa öreg. Úgy néz ki, hogy a saját monológját befejezte és felteheti a jobbnál jobb kérdéseit Iria.
-Honnan tudod a nevem és miért hívtál ide? - kérdi kissé szemtelen hangnemben a vénségtől, aki ugyanúgy egy helyben álldogál egész végig. Mielőtt válaszolhatna a furcsa pap azonnal hadarni kezdi a többi kérdését is.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Mi ez a hely?- mondja csak a magáét a lány és reméli, hogy választ is kap a kérdései sorozatára. Minél tovább van ezen a helyen annál jobban kezd úrrá lenni rajta egy különös dejavu érzés. Mintha már járt volna itt egy élettel ezelőtt, de sajnos semmire nem emlékszik ebből.

Iria megérkezik, mire az öreg üdvözli, de ez már mind csak mult. Iria kérdéshalmazzal válaszol a kissé mogorva öregnek, de mire az válaszolna ismét támadásba lendül a további kérdéseivel.
- Honnan tudod a nevem és miért hívtál ide?-
Kezd bele a lány, de az öreg meg se rezzen.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Mi ez a hely?-
Teszi fel újabb kérdéseit Iria, mire az öreg kicsit morogva így felel.
- Ahogy említettem Yinsengnek hívnak, és hogy mit keresel itt? Hát ez a legjobb kérdés.-
Válaszol barátságosabban, de kérdésre kérdéssel ugyan nem biztos hogy lehet válaszolni, így hát tovább folytatja.
- A világnak mellyet ismersz szüksége van rád. Nyilvánvalóan észrevehetted, hogy lidércek hordái szabadult rá a világok eggyes részére, és ha nem állítjuk meg garantáltan el is pusztítja azt. Tsubaki Iria...-
Kezdi a magyarázatot az öreg, majd mély levegőt vesz, és így folytatja tovább.
- Él ezen klán falai között 4 hadúr. Ezek a hadurak irányításuk alá vonták a lidércek egy nagyon jelentős részét. Ha a tervük sikerrel jár, ők kiszabadulnak. Ha ez megtörténik, akkor mindenkit kiírtanak, de engedd meg, hogy a történetet az elejéröl kezdjem.-
Válaszol Yinseng, majd belekezd a Muramasa klán történetébe.
- Hajdanán élt a lelkek világának ezen területén két klán. Ez a két klán nagyon komoly háborút folytatott a területekért, így iszonyatos nagy háború tört ki köztük. Én a Muramasa klánt szolgáltam évszázadokon át, de egy nap a Jamato klán egy ötlettel drukkolt elő. Leány gyermekük született, így békeszerződéssel néztek el hozzánk. Klánok eggyesítése árán akarták a békét megteremteni. A frigy két tagja a két újszülött volt. A Jamato klánbol az újszülött Shuzan lett volna, míg a Muramasa klán 6. fiú gyermeke Rokuro lett volna a béke megteremtője. Sajna a tervek nem úgy alakultak ahogy tervezték. Bár a frigyre jelölt gyermekek még babák voltak, valaki mégis elrabolta klánunk 6. gyermekét Rokurot. A Jamato klánnal eddigre kialakult ideiglenes fegyverszünet felbomlott, és a két klán ismét egymásnak esett. A gyermek sose került elő. Én az életem a klánunk védelmének szenteltem, de egy napon minden megváltozott. A nap lenyugvóban volt, mikor két illető jelent meg a klán melletti dombon. Az eggyik egy nő volt. Fehér ruhálya, és arca örökre az emlékeimbe vésődött oldalán egy halálistennel. Nem tudom mi volt az, de tettével lidércek hadseregét szabadította ránk. Esélyünk se volt megbírkózni ekkora kihívással.-
Az öregnek egy könycsepp csordul végíg arcán, majd nyel eggyet, és így folytatja.
- A Muramasa klán azon az estén elbukott, és a két idegen eltűnt. A Jamato klán így győzte le mindenem, amit két kezemmel védtem. A népet könyörtelenül lemészárolták azok a mocskos szörnyetegek, ezzel új lidérceket létrehozva. Sajna csak nekem sikerült túlélnem, bár azt hittem én is aznap életem vesztem ezen a dombon, de a sors más utat szánt nekem. Később megjelent ez a négy hadúr akik befészkekték magukat ezen falak közé. Miután felépültem életem maradék részét arra szenteltem, hogy ezen illetőket örökre elzárjam a világtol, de megöregedtem, míg ők megerősödtek. Nem juthatnak ki míg itt vagyok, ezáltal én is bent rekedtem, mégis úgy tűnik az erőm gyengül. Ezért van rád szükségem, hogy megállíthassuk őket, így hát kérlek téged Tsubaki Iria segíts nekem negszerezni a 6 fiú gyöngyfüzérjét, hogy felnyithassam a pecsétet mellyel elzártam ezen hadurakat. Nem hagyhatjuk, hogy az elátkozott felébredhessen!-
Mondja végíg a fehér ruhás öreg a történteket, így Iriának döntenie kell. Segít Yinsengnek feltörni a pecséteket, hogy megállíthassák a 4 hadurat az elátkozott felébresztésében ezzel megmentve az általuk ismert világokat, vagy hagyja Karakurát, illetve a Lelkek világát elpusztulni?

Látszólag nem tetszett az öregembernek a rengeteg kérdés, amit a lány feltett és kissé morcosan válaszolt.
-Ahogy említettem Yinsengnek hívnak, és hogy mit keresel itt? Hát ez a legjobb kérdés - felelte az öreg, de igazából ez nem segített Iriának, csak még több kérdés fordult meg a fejében. Kicsit barátságosabban folytatta a varázslónak kinéző ember.
-A világnak mellyet ismersz szüksége van rád. Nyilvánvalóan észrevehetted, hogy lidércek hordái szabadult rá a világok eggyes részére, és ha nem állítjuk meg garantáltan el is pusztítja azt. Tsubaki Iria...
Kezdett bele a történetébe, amit nagy figyelemmel hallgatott végig a lány. Elmesélte a romoknak a történetét,  két klán viszályát és bukását. A nemesek közt nem volt ritka, hogy még csecsemő korukban kiválasztják a leány gyermekek férjét. Ezen nem lepődött meg a lány, igazából csak emlékeztette, hogy bizony neki is valahol itt van egy vőlegénye, aki valószínűleg még mindig igényt tart rá.A négy hadúr már érdekesebb volt. Hogyan is állíthatná meg őket pont ő? Mégha valamilyen okos tervet ki is eszelne ellenük, hogy hogyan győzze le őket, sajnos erővel nem büszkélkedhet és annak hiánya elég nagy hátrány. Ráadásul mostanában a kardjával sem jön ki túl jól és nincs meg az az összhang köztük. Bár igazából az sosem volt meg az évek során ezért nem is próbálkozott soha a bankai elérésével. Az öreg kicsit a múltba réved a mesélés során és el is pityeredik, ami meghatja a lányt. Eldöntötte, hogy szeretne segíteni csak fogalma sincs, hogy tud e egyáltalán.
öregnek egy könycsepp csordul végíg arcán, majd nyel eggyet, és így folytatja.
- A Muramasa klán azon az estén elbukott, és a két idegen eltűnt. A Jamato klán így győzte le mindenem, amit két kezemmel védtem. A népet könyörtelenül lemészárolták azok a mocskos szörnyetegek, ezzel új lidérceket létrehozva. Sajna csak nekem sikerült túlélnem, bár azt hittem én is aznap életem vesztem ezen a dombon, de a sors más utat szánt nekem. Később megjelent ez a négy hadúr akik befészkekték magukat ezen falak közé. Miután felépültem életem maradék részét arra szenteltem, hogy ezen illetőket örökre elzárjam a világtol, de megöregedtem, míg ők megerősödtek. Nem juthatnak ki míg itt vagyok, ezáltal én is bent rekedtem, mégis úgy tűnik az erőm gyengül. Ezért van rád szükségem, hogy megállíthassuk őket, így hát kérlek téged Tsubaki Iria segíts nekem negszerezni a 6 fiú gyöngyfüzérjét, hogy felnyithassam a pecsétet mellyel elzártam ezen hadurakat. Nem hagyhatjuk, hogy az elátkozott felébredhessen!- fejezte be végül az öreg, de Iria ekkor már eldöntötte, hogy segíteni akar.
- És mit tehetnék én? Valaki mást kéne keresned, aki sokkal erősebb egy ilyen feladathoz.- felelte a lány, hisz meghalni nem nagyon szeretett volna még, bár még mindig jobb egy küldetés során életét veszteni, mintha kivégeznék.
- És ha sikerülne is és kinyitod a pecsétet, akkor nem szabadulnak rá a világra? - faggatta tovább a férfit, hisz nem értette, hogy mi a jó ebben. Ha az a lényeg, hogy elzárva vannak és nem tudnak kárt okozni, akkor minek kiengedni őket?
-Yinseng, én szeretnék segíteni, tényleg. De nem hiszem, hogy tudok is. -mondta a varázslónak szomorúan , és várta a válaszokat tőle. Közben Saira gondolt, hogy vajon ő hova tűnhetett, mert a kapun át jött ő is, az biztos.

- És mit tehetnék én? Valaki mást kéne keresned, aki sokkal erősebb egy ilyen feladathoz.-
Válaszol Iria kissé kétségbeesetten, viszont annál lelkesebbnek. elhatározza magában, hogy segít az öregnek, viszont ezzel kapcsolatban kétségei akadnak. A gondolatai százzal kezdenek pörögni, majd így folytatja.
- És ha sikerülne is és kinyitod a pecsétet, akkor nem szabadulnak rá a világra? -
Teszi fel az újab kérdést a lány. Yinseng már annak is örül, hogy a lány mellé áll. Kissebb elégedettséggel így felel.
- Emiatt ne aggódj. Szerencsére nem kell konkrétan legyőznünk a vezéreket. Elég ha ismét elzárom őket ebbe a gyöngyfüzérbe.- Mondja ki szavait, majd előhűz egy hiányos Rózsafüzért. Ez a rózsafüzér pont olyan, mint annak az illetőnek az utolsó emléke. A rózsafüzérről 5 gyöngy hiányzik.
- Ez a rózsafüzér tartja elzárva az elátkozottat. Ha sikerülne mehgszerezni a négy hadúrtól a hiányzó darabokat, akkor végleg el tudnám zárni az elátkozottat, így megszűnne a hatalmuk mindörökre.-
Jelenti ki az öreg. Mellékes megjegyzés, hogy ha Iria kutakodni kezdene, megtalálná az ő gyöngyfüzérét, mellyet egy elhunyt illetőtől kapott. ezen gyöngyfüzéren mindig is volt egy nagyobb gyöngy mely sehogyse illett bele az öszképbe. a nagyobb darab pont úgy néz ki mint az öreg füzérjén lévő darabok, bár azoknál sokkal sárgább. A látványa nyugalmat áraszt, illetve melegséget, míg az öregnél lévőn van egy éjfekete darab, melybe ha Iria belenéz olyan erős ürességet érezhet, mintha kiszívnák az összes örömöt a testéből, és csak az üresség maradna.
-Yinseng, én szeretnék segíteni, tényleg. De nem hiszem, hogy tudok is. -
Válaszol ismét vissza a nő, persze előtte lehet más megjegyzése is.
- A sors nem véletlenül hozott téged erre a helyre ebben az időben. Azért kerültél most ide, hogy beteljesítsd a sorsod. A sorsod, hogy a 4 hadrtól megszerezd a kulcs hiányzó darabjait, és velem nézz szembe azzal a teremtménnyel. utad során én leszek a te révészed, ki segíteni fog neked. ketten meg tudjuk állítani őket, és megmenthetjük a világainkat.-
Jelenti ki lelkesen, illetve minnél hangosabban. Szemei szinte majdnem kinyílnak a mondanivalója közben, bár szemének színét nem látni továbbra sem.

Ha Iria elfogadja az öreg kérését az így válaszol.
- Helyes. Ne habozzunk. A négy hadurat elzártam egy-egy terembe található síremlékbe. A megidézésükhöz rám lessz szükség, de míg én fentartom a jelenlétüket, addig neked kell bármilyen módon megszerezned a hiányzó gyöngyöket. Készen állsz hát?-
Teszi fel a kérdést, majd megindul a klán közeoébe.
Ebben az esetben választhatsz 4 kaland közül.
- Oltár a méregnek
- Egy apa története
- A Quinshi útja
- Az erdő hatkarú őre

A kiválasztott kalandot kérlek jelezd a következő reag elején.

Amennyiben Iria nem fogadja el az öreg megpróbálja addig győzködni, míg valamit nem lép.

(Az erdő hatkarú őre)
Iria hiába próbálja lebeszélni az öreget,hogy valaki mást keressen a küldetésre, az csak hajtotta a magáét. Újból elmagyarázta, hogy csak el akarja zárni a hadúrakat nem pedig megölni őket. Ez már egy fokkal egyszerűbbnek hangzott így. Ahogy Yinseng előhúzta a rózsafüzért a magyarázat közben, a lányba belenyilalt a felismerés. Ő már bizony látott egy ehhez nagyon hasonló ereklyét. Egy egyszerűbb és kisebb változat ott lógott a nyakában a mai napig. Ezt még Rain adta neki oda azon a borzalmas estén. Hirtelen akkora gombóc gyűlt össze a torkában,hogy azt hitte nem fog tudni többet nyelni. A szíve hevesen kezdett dobogni, de nem a jó értelemben. Hát eljött volna érte a múlt szelleme? Itt lenne az ideje, hogy megbűnhődjön mindenért? Nagyon jól tudta, hogy a kimonója alatt ott függ a nyakában a füzér, de inkább csendben maradt, és nem említette meg az öregnek.
-A sors nem véletlenül hozott téged erre a helyre ebben az időben. Azért kerültél most ide, hogy beteljesítsd a sorsod. A sorsod, hogy a 4 hadrtól megszerezd a kulcs hiányzó darabjait, és velem nézz szembe azzal a teremtménnyel. utad során én leszek a te révészed, ki segíteni fog neked. Ketten meg tudjuk állítani őket, és megmenthetjük a világainkat - válaszol egyre lelkesebben a varázsló, már már ki is nyissa a szemét egy parányit, de a lány így sem tudja meg a színét vagy formáját. Kis habozás után végül eldönti a lány, hogy mit akar. Lehet a küldetés során több is kiderülhet arról az estéről, habár nem biztos benne, hogy jót fog tenni neki.
- Legyen hát, segítek. - egyezik bele végül a lány, de még mindig nem teljesen bizonyos a döntésében. És ha valami olyan is kiderül, ami nem lesz az ínyére való? Újból képes magát ostorozni mindenért és újból mély depresszióba fog esni, persze csak ha túl éli a feladatot.
-Helyes. Ne habozzunk. A négy hadurat elzártam egy-egy terembe található síremlékbe. A megidézésükhöz rám lessz szükség, de míg én fentartom a jelenlétüket, addig neked kell bármilyen módon megszerezned a hiányzó gyöngyöket. Készen állsz hát?- teszi fel a kérdést, amire egy száj húzogatàs kíséretében kap választ az öreg varázsló.
- Nem hiszem, hogy erre fel lehet készülni - válaszolja egy apróbb grimasz tekintetében, majd követni kezdi a vénséget beljebb a birtok belsejébe. Csak nem lehet olyan nehéz egy -két kis gyöngyöt valahogy kicsalni négy elzárt, ómódi hadúrtól? Végig követi Yinsenget és mindent megcsinál neki, amit esetlegesen kér majd tőle.

Iria megindul hát Yinsenggel a már már városnak tűnő klán romjainak szívébe. Útja során láthatja, hogy utcáról utcára egyre több folt van az utcákon. A dilakodások egyre több jeleit vélheti felfedezni. Valószínűleg a lidércek ebben az irányba haladhattak tovább. Az öreg út közben egy szót se szól. Tempója már már megnyugtatóan lassú. Lépteit botja segítségével is már már nehézkesen teszi meg. Utatok során átmentek egy hídon is ami egy kissebb folyó felett halad át. Az út ezen része rendkívül szép, és kellemes a sok elburjánzott bambuszfa végett. Kellemes árnyékot vet az érzéki illatról nem beszélve. Tovább haladva ismét az ódon feldult utca fogadja vendégünket, majd egyszer csak megérkeztek az eggyik nagy épülethez. Belljebb érve a nagy falak közt egy szobor fogad, amit ismét bambuszfák vesznek körül.

A szobor hangulata rideg. Már már azt sugallja " itt vagyok, gyere közelebb, tárt karokkal várlak hát". A legkevésbé se megnyugtató. Ezen szoborból mintha pókszerű karok lógnának ki azt hírdetve, ki itt megtér, haza már nem jut soha.
- Itt is volnánk...-
Mondja pihegés közben a volt testőr.
- Íme az első hadúr.-
Jelenti ki kissé szomorkás hangon, majd így folytatja.
- lássunk hát hozzá. Megnyitom a kaput. A te dolgod az lessz, hogy belépj rajta, és megszerezd a darabkát. Ne feledd, hogy a bent lévő hadúr mindent meg fog tenni azért, hogy ez neked ne sikerüljön. Akármi is legyen ne feledd, hogy mi is a célunk. Én idáig kísérhettelek.-
Feleli bőszen a fehér ruhás alak, majd a botjára támaszkodva összefogja kezeit, és kántálni kezd. A szobor szemeiből könny hull alá, majd az öreg mormogó hangjára rezonálni kezd, mintha ő is ugyanúgy mormogna. Pár perc után megnyílik hát egy ajtó. Semmi extra nincs benne, csak egy rendes ajtó. Belépsz hát rajta Iria? Vagy inkább meghátrálsz? A döntés a tied.

A fehér kimonós vén varázsló a beleegyező válasz után megindul a telek belsejébe. Rengeteg épület mellett haladnak el, amiket már megviselt az idő vasfoga. Beljebb érve egyre romosabbá válik a környezetük, ami rögtön fel is tűnik a lánynak. A megszáradt vér foltok szinte virítottak a falakon. Nagyon brutális mészárlás lehetett itt anno, az már bizonyos. Az öreg olyan lassan gyalogol a cél felé, hogy Iria már szinte elalszik az út közben. Szerencsére a környék olyan szépnek bizonyul, hogy leköti a lány figyelmét, amíg oda érnek. A sok elburjánzott növényzet már átvette a hatalmat a falak között. A bambuszok törődés híjján túl nőttek minden mást és már magasabbak, mint a házak. Tovább érve egy kis hídon is átkelnek, ami egy kisebb folyó, kanális felett halad el. Iria kissé a szélére merészkedik a korlátnak és beleréved a folyó tükrébe. Habár halakat nem lát benne, de a saját tükörképét igen. Most először vette észre a szemeiben azt a zavart és ilyedséget, ami már jó pár napja kínozta. A sok rémálom, a sok stressz kezdi kikészíteni a lányt és ebből is látszik a számára már, hogy túlontúl elfogadta az emberi érzéseket. Szinte majd hogy nem az első szabályok közt van az akadémián, hogy nem szabad emberi érzéseket táplálni. Iria már ezt is megszegte. Már csak ezért sem érdemli meg, hogy halálistennek nevezze magát. Gondolatai közben megérkeznek egy hatalmas házba ami csak egy teremből állt. A természet már itt is utat tört magának. A bambuszok túl szaporodtak belül, az ablakon bemásztak a különböző növények. A tér közepén csak egyetlen egy dolog volt, egy magas szobor. A lány jobban szemügyre szerette volna venni, de olyan baljóslatú volt a kisugárzása, hogy nem bírt sokáig rá nézni. Az emlékmű kitárt karokkal várta a látogatókat, akik már valószínűleg több évszázada nem jártak erre. Két keze mögött még rengeteg másik kar, nyúlvány terebélyesedett. Nagyon rossz érzése támadt Iriának és eszébe is jutott, hogy most kéne még lelépnie. Viszont aztán eszébe jutott a Yinseng kezében lévő rózsafüzér, Senshi és az elátkozott, amit mind a ketten említettek már. Mégis ki vagy mi lehet ami ennyire nagyon fontos?
- Lássunk hát hozzá. Megnyitom a kaput. A te dolgod az lessz, hogy belépj rajta, és megszerezd a darabkát. Ne feledd, hogy a bent lévő hadúr mindent meg fog tenni azért, hogy ez neked ne sikerüljön. Akármi is legyen ne feledd, hogy mi is a célunk. Én idáig kísérhettelek- szólal fel közben a varázsló. El is feledkezett róla a lány, hogy nincs egyedül. Yinseng mormolni kezd valami ismeretlen szavakat, mire az ismeretlen pók karú szobor is rezonálni kezd és pár perc múlva feltűnik egy ajtó. Egy egyszerű sima ajtó. A lány felhúzott szemöldökkel néz az ajtóra majd onnan Yinsengre. Arc mimikájával azt érzékelteti, hogy csak ennyi? Ennél azért drámaibb valamire számított. Egy nagy lélegzet vétel után közelebb lép a bejárathoz és a kilincs után nyúl, hogy kinyissa azt. Egy pillanatra megáll a kezével és vissza néz a varázslóra.
- És ha nem sikerülne? - kérdi tőle, habár sejteni sejti a választ rá. Megvárja mit mond Yinseng, bólint rá egyet valószínűleg és belép az első hadúr ajtaján.

Iria belép az ajtón, de mielőtt ezt megtenné az öregre néz majd megkérdi.
- És ha nem sikerül?- Teszi fel a kérdést, amire tudja a választ.
- Sikerülni fog.-
Mondja ki Yinseng, de mire befejezhetné a mondatot Iriát egyenesen beszippantja a résznyire nyitott ajtó. Fényáradat veszi körbe a lányt. A hírtelen erős sütés miatt szemét képtelen kinyitni. Teste mintha eközben megváltozna. Esdíg fájó sérülései mintha eltűnnének. A súly amit teste képviselt szintúgy mintha elillant volna, ahogy a fáradtsága. Szinte mintha lebegne a semmiben, de mégis áll. Tisztán érzi hogy áll. Kis idő mulva az erős fény alább hagy, így ki tudja nyitni szemét. Ha így tesz egy fiút pillanthat meg tőlle nem messze egy másik ajtó előtt. Ez a gyermek kék és sárga színekben tündöklő kimonóban áll előtte háttal a lánynak. A hírtelen látvány kísértetiesen hasonlít valakire. Lehet hogy ő áll előtte? Lehet hogy Rain az? Bár a hasonlóság nagy, de mégis ez a fiú fiatalabb, szinte még gyermek. Ha a lány sokáíg vár és nrm szólítja meg, akkor a gyermek megfordul.
- Ki maga néni, és hogy került ide?-
Teszi fel a kérdést. Szeme kísértetiesen hasonlít az elhunyt szeretőre. Arcainak vonalai még kísértetiesebbé teszi, de mégis valahogy más. Nem lehet ők.
- Kiba vagyok a Jamato klán ötödik testvére.- Vág közbe bármi nemű beszélgetésbe.
- Hogy került ide?-
Teszi fel értetlenül ismét a kérdést, majd a válasz után így szól.
- Az ajtó zárva van. Nem engedhetem be oda. Aki bent van meg akarja ölni. Nem mehet be oda.-
Szólal fel Kiba, de a kulcs a kezében van. Látszólag erősen szorítja.
- Nem tudja hová tűntek a testvéreim? Nem találom sehol sem. Nagyon hiányoznak.-
Mondja bőgve. Ha Iria megvígasztalja a kulcsot is megkapja, így kinyithatja az ajtót.
- Néni. Kérem vigyázzon. Aki bent van régóta várja önt.-
Jelenti ki, majd átengedi Iriát, de vajon mi lehet az aki vagy ami bent várja a halálistent, és vajon miért haragszik rá?

Ha Iria kérdez, azt a következő reagban kiegésítésként írom. De addig is egy kép Kibáról.


Zenei aláfestés a részlethez:
https://youtu.be/DaNvVUW88X0

- Sikerülni fog.- válaszolja a vén varázsló, amitől a lány még nem nyugodott meg. Ami azt illeti inkább több kétséget ébresztett a lányban vele. Honnan tudná, hogy sikerülhet, hogy minden rendben lesz?  És ha tudja, akkor miért nem mondja el neki, hogy hogyan győzzön a hadúr felett? Ekkor hirtelen magától kitárul az ajtó és mondhatni beszippantja a lányt. Még sikítani sincs ideje, olyan hirtelen lepte meg a dolog. Szeretett volna körül nézni jobban, hogy mégis mi történik, de mikor megpróbálta, olyan erős fény érte a retináját, hogy azonnal vissza kellett csuknia őket. Fogalma sem volt, hogy mi történik de érezte, hogy az emberek világában szerzett könnyebb sérülése a lidércekkel szemben, kezdett enyhülni, szinte nem is érezte már. A fáradsága, ami a rémálmoktól kínozta már pár hete, tovaszállt. Pár perc múlva kezdi érezni csak, hogy az erős fény már enyhült és megpróbálkozik kinyitni a pupilláit.  Ahogy kinyitja a szemét azonnal megpillantja az arany és kék kimonós fiút. Háttal áll Iriának, de még így is egy ilyesztő felismerés csap le rá.a szőke kócos haj, a testalkata, az apró mozgások. Ő lenne? Nem az nem lehet hisz ő meghalt azon az estén. Félve megmozditja a lábait és közelebb kezd gyalogolni a fiúhoz.
-Rain? - kérdezi halkan maga elé, hátha valaki válaszol neki. Ekkor megfordul a fiú és Iriában valami megtörik egy pillanatra. Még az arcvonásai is szinte egyformák voltak.
-Ki maga néni, és hogy került ide?- kérdezi a fiú, de Iriának torkán akad minden szó és mondat. Szeretne válaszolni és egy pár perc múltán, mikor sikerül össze szednie magát végre a sokkból, megszólalt.
- Iria vagyok. És te ki vagy?- nyögi ki nagy nehezen, rekedtes hangon még mindig a gombóccal a torkában.
-Kiba vagyok a Jamato klán ötödik testvére. - feleli válaszul a fiú, de igazából alig alig hallja amit mond. Tényleg ő lenne csak fiatalon? Nem, neki más volt a neve. Ráadásul meghalt és a holtak nem kellnek fel.
-Hogy került ide?- jön egy újabb kérdés, de mielőtt a lány valaszolhatna rá már folytassa is tovább a srác.
-Az ajtó zárva van. Nem engedhetem be oda. Aki bent van meg akarja ölni. Nem mehet be oda. - próbálja megvédeni Iriát, de feleslegesen szónokol neki. Muszáj bemennie azon az ajtón és ezek után már mindenképpen be is akar menni. Túlontúl kíváncsi lett, hogy mégis mi folyik itt pontosan.
- Muszáj bemennem oda fiú.- erősödik a lány továbbra is.
-Nem tudja hová tűntek a testvéreim? Nem találom sehol sem. Nagyon hiányoznak. - folytassa a kis srác egy teljesen más hangnemben mostmár. Hangjában ott a szomorúság, ami meghatja Iriát, ráadásul ott van a fiú kezében a kulcs is. Közelebb lép hozzá és kezét a vállára teszi vigasztalóan.
- Ne aggódj biztos jól vannak. Megyek és megkeresem neked őket, de ahhoz ki kell nyitnod az ajtót nekem. Idehozom őket és újra együtt játszhattok. - próbálja vigasztalni a srácot, aki közben a karjában pityereg. Reméli, hogy kicsit jobb kedvre derül a fiú.  Végül átadja neki a kulcsot, habár nem szívesen.
-Néni. Kérem vigyázzon. Aki bent van régóta várja önt.
- Honnan tudodjátok hogy ki vagyok?-  lepi meg a fiú válasza és kérdéssel felel rá. Még megvárja a magyarázatot, már ha kap rá, aztán lassú de biztos léptekkel közelebb megy a titokzatos ajtóhoz és a zárba illeszti a kulcsot. Kis habozás után fordítsa csak el. Rengeteg gondolat fut jelenleg az agyában, hát az érzéseiről nem is beszélve. Egyszerre érez gyászt, keserűséget, haragot, félelmet és még rengeteg más furcsa meg nem fogható dolgot. Végül belép az ajtón.

-Nem tudja hová tűntek a testvéreim? Nem találom sehol sem. Nagyon hiányoznak. -
Hangzik el egy szomorú gyermek válasza, melyre egy nő vígaszt ad. Iria kezeit a fiú vállára rakja, majd így szól.
- Ne aggódj biztos jól vannak. Megyek és megkeresem neked őket, de ahhoz ki kell nyitnod az ajtót nekem. Idehozom őket és újra együtt játszhattok. -
Válaszlja lelkesen vígasztaló hangon, mire a fiú mosolyra fakad. Isten tudja mennyi idő telhetett el azóta, hogy a családját látta, de most ismét reménykedni kezd. Boldogan adja át a kulcsot, majd így szól.
- Köszönöm.-
Hangjában érezni, hogy számít a halálistenre akármennyire sem ismeri.
-Néni. Kérem vigyázzon. Aki bent van régóta várja önt.- Válaszolja még figyelmeztető szándékkal a megmentőt, aki így felel.
- Honnan tudodjátok hogy ki vagyok?-
A kérdés több mint jó. Sőt egyenesen tökéletes. Válaszra viszont szinte nincs idő. A gyermek még utoljára így szól.
- Én nem tudom ki ön, de aki bent várja... Ő nagyon is jól tudja, hogy ki ön. Érzem...-
Válaszolja kicsit se nyugtató hangon. Ezt követően Tsubaki kissé megrémülve, de vegyes érzelmei ellenére belép az ajtón.

Új hangulatzene:  https://youtu.be/qMUnXs12E14
( Csak szólok, hogy ez egy my litle pony szám átdolgozása. Ne keress rá!)

Iria belép az ajtón, amin belül egy hatalmas fát vehrt szemügyre egyből a fát szorosan körbeöleli egy hatalmas bambusz erdő, mely a halálistent is épp annyira öleli körbe. A terep kicsi, de a talaj stabil.

Az utad egy kis ösvény vezeti, de belépni nincs időd.
Szörnyű erők kezdenek a fán belül mozgolódni.

Éledezik.
Ismeretlen barátunk szörnyű reiatsuval rendelkezik. Szinte messziről lerí rólla, hogy egy lidércről lessz szó. Tsubakinak van egy kis ideje, hogy felkészülhessen a harcra.

Előlép hát a szörnyeteg. Kezei épp oly hatalmasak, mint a teste. Szinte alíg fér el ezen a terepen, mégsem mutatja aggodalomnak jelét. Teste fekete mint az éjszaka. Maszkján nincs száj, ami kissé különös ezen lényekkel eltérően. Úgy tűnik lidércünk még nem igazán tért magához hosszú álmából, de ez változni látszik. Megpillantja a halálistent, és szinte egyből felismeri, mintha csak tegnap látta volna. Maszkja miatt nem tud megszólalni, de ha tudna most dühöngene. Kezeit összezárja dühében. Sötét teste mozgásba lép. Jobb kezét használva a föld felszínén csúsztatja markát, hogy elkaphassa Iriát. Mozgása ellenben lomhának bizonyul, így a halálisten ki tud térni a támadás elöl. Hogy ki ő, és mit akar nem tudni eggyenlőre, de minden jel arra utal jól ismeri ellenfelét, illetve valami igen csak komoly problémája lehet vele. Ki lehet ő, es miért pikkel ennyire a lányra? Vajon kiderül?
Minden esetre a vágásokat nem nagyon tudja elkerülni, viszont ezzel ellentétben nem is érzi meg azokat. A nagy suhintás során karja szinte átolvad a bambuszfákon, így azok sértetlenek maradnak.

Miután Iria megvigasztalja a fiút az egy kicsit jobb kedvre derül és teljes mértékig elhiszi, amit a lány mond neki. De mégis honnan fogja előkeríteni a többi testvérét? Egyáltalán túl fogja élni az első ellenséget?
-Én nem tudom ki ön, de aki bent várja... Ő nagy is jól tudja, hogy ki ön. Érzem...- válaszolja a fiú, de ez egyáltalán nem nyugtatta meg a lányt. Sőt inkább egyre feszültebb lett tőle. Lassan végül kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Egy hatalmas öreg fát pillantott meg, akkorát amilyet még soha nem látott életében. Egyszerre volt gyönyörű de nyomasztó látvány.  Egy kis ösvény vezetett az öreg tölgyhöz, körülöttük mindenhol csak bambusz fák terebélyesedtek. A látvány miatt Iria megveti a lábát egy percre és megáll. Ez idő alatt egy hatalmas és relytelmes lélekenergia szabadul fel, amiről azonnal megtudja állapítani, hogy egy lidérc a tulajdonosa. Eddig azthitte tényleg hadúrakról van szó, emberekről, de most már világossá vált, hogy ezek hollowok. Gyorsan el kezd gondolkodni, kieszelni valami tervet, de a látvány híjján egyenlőre elég nehéz bármiféle stratégián spekulálni. Inkább leellenőrzi, hogy a kis tőrei meg e vannak még a lábán, a kardja az oldalán. Szerencsére mindent q helyén talál, és a lélekenergiával is spórolni szeretne, hisz rajta kívül még vannak hárman.
A lidérc egy kis idő elteltével előlép a fa tövében lévő nyílásból. Nagyon nagy a teste, hát még a sok sok karja, amivel meg szeretné ölni a lányt. Az egész hollow fekete, még a maszkja is, amin furcsa mód nincs száj. Ezen kicsit elbambul a hősnő, hisz ezeknél a lényeknél pont az lenne a cél, hogy megegyék az áldozat lelkét. A kis ösvényen alig-alig fér csak el, a kezei pedig mondhatni sehogy. A bambuszfákon keresztül vág ahogy célba veszi Iriát, de azok szinte sértetlenül állnak tovább a helyükön. Ez először fel sem tűnik a lánynak, jobban érdekli a közeledő lidérc hatalmas teste, ami eltakarja a napfényt is előle. Mikor már előtte áll és suhintani készülne felé a fegyvereivel, Iria a háta mögé shunpozik kicsit távolabb a termetes lénytől. Csak ezek után tűnik fel neki, hogy egy bambusz sem dőlt el a vágások során. De vajon a lidérc miért gyűlöli ennyire? Előhúzza a kardját, aki szinte ugyanolyan éj sötét fekete akárcsak a lidérc teste. Keresni kezdi a szemével a gyöngyfüzér darabját, hisz jobb terv híjján esetleg ellophatná valahogy. Yinseng azt említette, hogy nem kell megölni őket ahhoz hogy győzzenek felettük, elég neki csak a füzér darabjai, hogy újra elzárhassa, ezek szerint a lidérceket. Iria ahogy tud a harc során inkább a védekezésre épít, amíg nem lát más megoldást. Ha esetleg valahol megpillantaná a hiányzó darabot az ereklyéből, akkor megpróbálná egy kötés segítségével ártalmatlanná tenni az ellenfelét és csak elvenni tőle.
Ha nem vesz észre semmi gyanúsat ezeken kívül, akkor megpróbál kommunikálni a lidérccel.
- Honnan tudod hogy ki vagyok? - kiabál rá a lényre, de ugyanúgy a védekezést tartja előnyben. Választ nem igazán remél egy száj, pofa hiányában, de hátha valahogy másképp tud értekezni a lidérccel.

A lidérc támadásba lendül. Hatalmas karjával csak úgy gerjeszti a szelet, de lomhasága miatt a halálisten könnyen kikerüli a neki szánt csapást, majd mögé shumpozik, és a gyönyg után kezd kutatni. A keresés során megfigyelheti jobban a hatalmas már már csápoknak tűnő karokat mellyek a lidérc hátán vannak. Az izmos de vékony test szintúgy gyenge fizikumról árulkodik. Ezen testen mintha tetkók hellyezkednének végíg úgy futnak végíg a fekete csíkok. Kissé mintha ismerős lenne a minta, de nem tudni honnan, viszont ami felkeltheti Iria figyelmét egy újjabb hiányosság. A lidércünknek ugyanis hiányzik a lyuk mely a szíve helyén kéne tátongjon. Szinte teljes a lenyünk teste. A pásztázás soran sajna viszont nem leli meg a keresett tárgyat, így tovább kutat. Persze ez egy pár másodperc leforgása alatt történik, így lidércünk hamar észreveszi, hogy az említett lányt nem sikerült megfogni, így hárta fordítja fejét ahol megpillantja Tsubakit. A szeme szinte lángol a dühtől. Ha lenne könnye most az is kicsordulna. Üvölteni nem tud, sőt beszélni se, így be kell érnie pár hangos hümmögéssel. Hangja a magasságához hűen igen csak mély, de ez is kissé ismerős. Ezen hangban érezni a fájdalmat amit ezen lény átélhetett. Akármi js történt vele biztos szörnyűbb volt bárminél amit mas megélhetett. Mikor a halálistent észreveszi hátán lévő csápszerű karjait sokszög alakban kinyújtja, és azok összezárásával próbálja meg elkapni ellenfelét. Tekintete egy pillanatra se lankad, bár ennek ellenére a mozgása továbbra is lomhának bizonyul. Egyre jobban kezd kiépülni a kép. A lenyünk tapasztalatlan, lidércnek biztos lidérc, de mintha nem fejlődött volna teljesen ki, mégis több száz éve pihenhet itt. Lomhasága illetve testalkata hiányosságokról álulkodik, mint egy újjonc.

Persze a hősünk ezen támadást is könnyen kikerülheti, így tovább próbál keresni a lény testén, de a tetoválásokon kívül nem talál semmi más említére méltót. Se gyöngy se más nyomára nem lel, de az a hümmögés. Az a hang kicsit fura. Olyan mintha teli szájjal próbálna beszélni. Szörnyetegünk szinte kétségbeesetten próbálja a lányt elkapni sajna semmi sikerrel, de lelkesedése nem hagy alább. Kitartóbb mint eddig bárki akit Tsubaki láthatott, így megpróbálja szóra bírni.
- Honnan tudod hogy ki vagyok? -
Teszi fel a kérdést az oriásnak, de mintha figyelembe se venné a dolgot úgy próbál teste bizonyos részeivel hadonászni a lány felé. Ha Iria hátulról próbálkozik közeledni, akkor a csápkarokkal támad, ha a föld felöl, akkor rug. Ha viszont előről az égből, akkor karjait próbálja használni, hogy megkaparinthassa ellenfelét. Ezen támadások során továbbra se sérül meg egy bambuszfa se. Sőt még a levelek se mozdulnak meg, hiába suhannak át rajtuk a testrészek, mintha szinkronban állna a szőrny ezen növényekkel.

Szemlátomást a lény nem a gyorsaságáról híres, és ez kezdvez a lány harci helyzetének. Erőben és nagy reitatsuban nem volt a legjobb az akadémián sem, de a gyors mozdulatokkal legalább tud valamit kezdeni ellene. Szerencsére így van ideje kicsit jobban szemügyre vennie a Lidércet. Sajnos a keresett tárgyat nem találja rajta sehol sem, de furcsaságokat annál inkább. A rengeteg kar, amik inkább hasonlítanak valamiféle nyúlványokra ugyanúgy lomhák, akárcsak a lény maga. Hiába csapkod és hadonászik velük, a bambuszoknak meg sem kottyan. Semmi nem történik velük, hiába tűnik úgy, hogy átvágja őket.  A lidérc teste magas, de vékony és végig fekete csíkok, tetoválások borítják. Mivel szája nincsen így válaszolni nem tud a kérdésre, de hangos hümmögéssel, mormogással válaszol. Kissé ismerősnek tűnik a hang, mintha dejavu érzése lenne a lánynak, de fogalma sincs honnan és miért. Nyilván soha nem találkozott ezzel a lidérccel. A hiányzó ismertető jegy először fel sem tűnik neki, csak mikor már megfordul a lény és újból felé kezd baktatni a hatalmas csápjaival. Hisz ennek a lidércnek még nincsen lyuk a szíve helyén, ezek szerint még vannak érzései is. Megvárja amíg egyre közelebb és közelebb ér az ellenfele aki a monumentális karjait kinyújtja és így próbálja elkapni Iriát. Ő az utolsó pillanatig vár, kissé közelebbről is szerette volna szemügyre venni, majd végül nemesen hátra ugrik a támadás elől. Úgy dönt ideje kicsit megmozgatni a saját berozsdásadott végtagjait is, így neki indul a lidércnek. Megpróbál közelebb kerülni a lény hatalmas testéhez, amit valószínűleg nem hagy az ellenfél és karjaival hadonászik továbbra is. A lány főképp csak védekezik, néha néha megpróbál egy támadást, hátha betalál vele és megfigyelheti a reakciót. Ha a lidérc a harc során megsebesítené Iriát, akkor ő erre távolabb shunpozna újból és hangosan káromkodna egyet a vágás felett.  Dühében oldalra csapna a kardjával, ezzel is megsértve pár bambusz fát.
Ha nem történik semmi sem és kivédené az összes csapását a lidércnek, akkor megunja a harcot és ugyanúgy egy villám lépéssel arrébb ugrik. Körül tekint a harctéren, a lidérc szemébe tekint majd a mellette lévő rengeteg növényzetre. Egy nagyobbacska suhintással megpróbál át vágni pár bambuszt és megvárja a lény reakcióját.

(2 shunpo -20 reitatsu - maradt 2530)

Iria belevág a dolgokba. Ellenfelét lenyegesen szemügyre veszi, mire rájön, hogy valami nem stimmel vele. A kitérések soran felméri helyzetét, majd rájön, hogy lényeges fölényben van ellenfelével szemben hiába a nagy test. Elsőnék itt-ott próbál sebet ejteni rajta, ám de hamar rájön arra, hogy ellenfele bőre illetve maszkja szinte sebezhetetlenül kemény  így taktikát vált. Egy újabb lomha támadást kikerülve hátravetődik, majd belevág a sértetlen bambuszba, ami a kard végett összedől. Persze ezt lidércünk is látja hála a szemkontaktusnak. Igaz lényünk eddig is dühös, illetve agresszív volt, de az összeeső bambuszoj láttán pupillája összeszűkül, majd remegni kezd. Olybá tűnik az említett fegyver nagyon ismerős neki, sőt maga a cselekedet is kellemetlen élményt ébreszt benne. Hírtelen haragra gerjed. Dühében hatalmasat ordítana. Meg is próbálkozik vele, bár maszkja nem engedi. Egyszer csak repedezni kezd a maszk széle. A repedés végül  megindul, és a maszk lettéválik a száj mentén.  Lidércünk immár felordíthat.
- Te mocskos ri****! Ki foglak belezni téged Tsubaki Iria!-
Ordítja el magát dühödten. Hangja immáron több mint ismerős. Emlékek zúdulnak Iria elé. Ezt a hangot, ezt a fenyegető beszédstillust már hallotta. Bizony, nem is akárhol. Rain halálakor hallotta ezt, mikor megérkezett a felmentősereg, és hőn szeretett párja testét elvitték. Ő ott volt akkor. Bár Tsubaki nem figyelt rá halott exe teste mellett, de a fiú hangos káromkodása a tudatába égett.
- Ezért megöllek te aljas gyilkos! Meg foglak őlni ahogy te tetted a testvéremmel Tsubaki Iria!-
Jelentette ki Rain teste felett miközben a többiek lefogták, majd a fiúnak kattant valami, és a háttérben lévő fények felé kezdett el rohanni otthagyva a csapatot. A fiú látta a véres kardot testvére mellett, és égtelen haragra gerjedt. Az elrohanása után halálistenünk soha többet nem látta az említett személyt.
Térjünk vissza a jelenbe.
Roku látja a fegyvert ahogy atvágja a bambuszt, és felelevenedik benne az emlék. Törött maszkján hangos fenyegetésbe kezd, majd megindul a nő felé. Mozgása felgyordul, ahogy józan eszét vesztve kap a halálisten után. Kesz vagy hát szembenézni a halott párod testvérével Rokuval kedves Tsubaki Iria. A penge mely kezedben van ugyanaz a gyilkos fegyver mejjel ezúttal a testvérpár másik tagját kell levágnod. Vajon képes leszel rá?

Szándékosan nem nézek reiatsu pontot illetve testi állapotot, mivel karakterünk most nem fizikai világban tartózkodik. Nem szükséges számolni ilyesmiket most.

A kisebb csata során kiderül a lány számára, hogy a lidérc bőre több mint kemény. Lehetetlenségnek tűnik átvágni, így a lány inkább meghátrál. A helyzet változtatás során a kardját oldalra billenti, amivel belevág a bambuszok sokaságába. Azok csak úgy hullanak a földre akárcsak a falevelek, mire a lidérc a kelleténél érdekesebben reagál. A lény szeme összeszűkül és látszólag még jobban dühbe gurul, amire Iria egy boldog vigyorral reagál rá. Ettől még inkább haragossá válik, olyannyira, hogy a maszkja megreped és ordítani kezd teli torokból.
-Te mocskos ri****! Ki foglak belezni téged Tsubaki Iria!- kiállítja el magát, egy annyira ismerős hangon, hogy a lányban megfagy a vér is. Újra ott találja magát azon az estén, mikor Raint kivégezte. Még mindig maga előtt látja a szerelme élettelen arcát , a mozdulatlan testét, a fagyos szempárt. Azon az estén hallotta ezt a hangot utoljára, habár akkor nem igazán figyelt fel rá. Nem is törődött vele azóta, de úgy néz ki tényleg utolérte a múltja. Talán csak kétszer találkozott Rain testvérével anno. Egyszer még az akadémián, mikor még csak ismerkedtek egymással. Rain és Roku egy osztályba jártak és tanultak és látszólag jól kijöttek egymással. Aztán másodszor már csak a testvére halálakor habár Iria nem nevezné azt találkozásnak. A fiú csak ordított és ordított, hogy megöli őt, ő pedig alig hallott valamit az egészből.  Csak a barátjára figyelt akkor és arra ahogy elhagya az utolsó levegő a tüdejét. Hirtelen felbaszakítja az emlék képet Roku lidércé változott teste. Szinte sikoltva indul meg a lány felé, hogy kivégezze őt, ahogy azt Iria tette a testvérével. Fel emeli a kardját és védekezni kezd újból, de a lelkesedése elszállt és az erős keserűség, szomorúság kerítette hatalmába. Most meg kéne ölnie őt is?
- Én...én sajnálom - nyögi ki valahogy a lány, de nem tudja mire számítson. Továbbra is védekezni próbál, mostmár támadást sem indít a lidérc ellen, sőt mi több a védekezésre is gyengül. Ezek után nem tud már rendesen odafigyelni a harcra. Saját magával küzd belül, hogy mégis most mit tegyen.

Iria meginog a lidérc szavaira. Teste megrezzen a tudattól, hogy mostani ellenfele egykori szerelmének testvére. A lény hogy hogyan vált lidérccé még tisztázatlan, de megőrizte annyi idő után is személyiségét, és kész bosszút állni. Keze szélsebesen halad a lány felé aki megrökönyödve áll ellenfele előtt. Roku sikertelenül támad ismét, így Iria mondhatni megbotlik, és hátraesik. Bár ez lényeges hátránnyá válik mégsem ez foglalkoztatja jobban a két ellenfélt.
-Én.. én sajnálom.-
Jelenti ki a lány ki a múltba vedzett a hollownak, kinek erre a mondatra tágra nyílik a pupillája. Kicsit meginog.
- Sajnálod?-
Kérdez maga elé. A fene se tudja mit gondolhat.
- Miért?-
Teszi fel a kérdést, majdbazusszan eggyet. Látszólag nyugodni próbál. Mély lélegzetet vesz.
- Miért tetted?-
Teszi fel az újabb kérdést. Már nem támad, csak vár. Tsubakin hát a sor, hogy valaszoljon, de jól vigyázzon, mert válasza nagy befolyással lehet a jelenlegi kalandjára, illetve harcának kimenetelére.

Iria alig tud odafigyelni a harcra, főleg azok után, hogy megtudta, hogy ki az igazi ellenfele. Tisztán látta újra maga előtt azt az estét, de Rokuból csak a hangja maradt meg benne. A fiú arcára alig alig emlékszik már, csak a fenyegető kiállítására. A lidércé változott srác új támadást indít a lány felé, felemelt kezekkel kész lecsapni rá.
-Én...én sajnálom.- suttogja maga elé mielőtt a lidérc elé kerülne. Iria csak áll és nézi a hatalmas karokat és a hollowot, de az utolsó pillanatban felemeli éjfekete kardját, hogy hárítani tudjon. A csapást ugyan kivédi így és nem szerez sebet, de akkora erővel jött felé Roku, hogy a hátára esik a lány. Ekkor az ellenfele megáll előtte és mintha várni kezdene valamire.
- Sajnálod? - nézne kérdőn a lény, ha látná a maszkjától az arcát. Egy hangos lélegzet vétel után újabb kérdést kap a lány.
- Miért? Miért tetted? - de mikor meghallja a kérdő szavakat, nem igazán tudja mit válaszoljon rájuk. Iria szemét lesüti a földre és egy kis idő múlva szólal csak fel.
- Rosszul döntöttem akkor. - feleli szomorúan és megbánóan, de ez mind hiába már. Sajnos nem tud vissza menni az időben és másképp csinálni az egészet, így most már el kell fogadnia a tettét. A gombóc, ami a torkában ficánkol már egy ideje, egy hatalmas nyeléssel lejjebb kerül végre és előtörnek a lány könnyei. Azóta az éjszaka óta nem beszélt nagyon senkinek a történtekről, nem sírta úgy ki igazán magát senkinek. Próbálta játszani a keményet, hogy már nem fáj neki, ami múlt elmúlt, de most előtörni készült minden. Nem tudta tovább uralni az érzéseit már. Hatalmas könnycseppek kezdtek legurulni az arcán le a földre.
- Ő kért meg rá... Nagy fájdalmai voltak és megkért, hogy öljem meg. - meséli el sírva és megtörve, pár mondatban a borzalmas éjszakát.
- Ha megvártam volna az orvosokat, akkor még ma is élhetne, Roku. Rosszul döntöttem. - bőgicsél továbbra is keservesen, már elfeledkezve az igazi céljáról. Az elmúlt évek melankóliája szakad egyszerre a nyakába. A földön ülve kapja a kezét a szemei elé, majd egy kis idő múlva, ha nem szólal fel a lidérc akkor tovább folytatja Iria.
- Nem bírom ezt így már tovább. Te neked van okod rá, hogy megölj, tedd meg....Kérlek tedd meg! - suttogja a hollownak oda, hisz neki is joga lehet megölni őt. Iria megölte a testvérét így szemet szemért. Fel sem bír nézni a lidérccé alakult fiúra, csak sír és sír tovább keservesen a földön és vár a kivégzésére.

A heves harc során Iria a földre kerül. Testével érzi a hideget mely körbeveszi őt. A lány végül kimondja amit kell.
- Én... én sajnálom.-
Erre Roku kérdőre vonja ellenfelét, aki erre elárulja titkát.
- Rosszul döntöttem akkor.- Kezd bele mondatába.
- Ő kért meg rá... Nagy fájdalmai voltak és megkért, hogy öljem meg.- Folytatja tovább történetét könnyes szemekkel. A lidérc sem marad reakció nélkül. Térdrehull, minek hastására mintha kissebb földrengés és porkavarkád keletkezne. Tekintete maga elé mered. Némán néz maga elé.
- Értem.- Feleli hallkan, de hallhatóan, majd tovább hallgatja a lány mondanivalóját. Nincs már benne düh. Mintha elszállt volna egy szempillantás alatt.
- Nem bírom ezt így már tovább. Te neked van okod rá, hogy megölj, tedd meg....Kérlek tedd meg! -
Suttogja oda Rokunak Tsubaki a kérő szavakat, de a lidérc nem így tesz.
- Szóval neked nem mondta el...- Kezd bele a történetbe.
- Tudod azon a napon mikor elment apád küldetésére, még előtte meglátogatott engem. Elmesélte, hogy mire készül...- Zokogni kezd. Nagyot nyel, majd tovább mondja.
- Le akartam beszélni róla, de ő csak annyit mondott, hogy érted teszi, mivel veszélyben vagy. Apád pont azért bízta meg ezzel a küldetéssel, mert meg akarta kérni a kezed. Azon a napon ment el apádhoz, hogy kivívja az áldását, de helyette ezt kapta. Tudta hogy meg fog halni, de mégis elválalta.-
Nagyot nyel lidércünk, majd oriási kezét Iria elé emeli. Tenyerében megvillan egy fehér gyöngy. Pont olyan mint amiert ide jött halálistenünk.
- Ő azért áldozta fel magát, hogy te éllhess. Ne dobd el ezt az ajándékot. Ne legyen hiábavaló a halála.- Jelenti ki, várva hogy a lány átvegye a gyöngyöt. Ha így tesz a gyöngy Tsubaki kezében lilla színűvé változik.
- Íme az 5 gyöngy egyike. Ez tartja gogva lelkem.-
Jelenti ki immáron megbékélve. Tsubaki szavait várja ezen pillanatban. Amint a lány elmondja amit szeretne a lidérc falevelek formájában darabokra esik, ami elrepül, mintha csak a szél fújná el. A távolban viszont ezen szavakat hallatja utoljára.
- Egy utolsó jótamács. Semmiképp se ébrezd fel az elátkozottat.-
Mondja el, majd újabb fényáradat süti ki a halálisten szemét. Ezek után egy újjabb ajtó előtt találja magát a semmiben. Reménykedhet, hogy ez a visszaút, de mikor megfogja a kilincset hírtelen a múltban találja magát. Önmaga majdnem hogy átlátszó, míg a terep körülötte valódi, de hogy mi is történik?
- Testvérem testvérem! Add ide azt a jojót. Az az enyém!- Ordítja oda az eggyik gyerek a másiknak. Ha Tsubaki megnézi felismerheti a két gyereket, hiszen az egyik Rain, míg a másik Roku. Gyerekek módjára vitatkoznak Rukongai utcáin. Testükön, és ruháikon látszik, hogy elhagyatottak, vagy legalábbis szegényesen éllnek. Egy ugrás következik.

Következő pillanatban már az akadémián tanulnak. Rokut sajna nrm veszik fel a halálisten kepzőbe, így belőle segéd lessz a gyógyítók mellett mint beteg hordár. Rain vígasztalja meg egy adag étel mellett.
Ismét ugrunk.

A következő jelenetben egy ember zavarja meg Rokut.
- Apád már vár téged. Gyere el a Muramasa klán birtokára. Ott fog várni rád.- Jelenti ki majd átadja a klán lotusz mintás jelet a kezébe.

Ismét ugrunk. A jelenet itt már Rain és Roku közt zajlik, ahogy Roku próbálja lebeszélni testvérét a gyilkos küldetésről könnyes szemeivel bőgve, de a testvére békésen mosolyog rá.
- Ne félj. Nem utoljára látjuk egymást. Megígérem-
Jelenti ki Rain.

Újabb ugrás következik arra az estére. Roku könnyes szemekkel ordít a gyolkis lányra. Fenyegető mondatait mintha csak most mondaná elősször, pont úgy hangzanak Iria felé, ki halott párját siratva nem törődik vele. Rokut többen is lefogják, majd a fény felé néz, és így szól.
- Apám.- Suttogja hallkan, majd kitörve a lefogó karok közül az égő romok felé veszi az irányt.

Újabb ugrás.
Tsubaki az égő roncsok közt találja magát Roku mellett. A fiú egy fura alakot néz a tűz előtt.
- Apám?- Teszi fel a kérdést mire a válasz egy ismerős hangon jön.
- Fiam? Te vagy az?- Teszi fel a kérdést Yinseng, majd egy lidérc ugrik elő a tűz mögül. Yinseng a lidérc aki azonbal ráveti magát fiára, és jókorát harap belőle, ezzel kivégezvén gyermekét. Ekkor jön ra tettére, de a fiú valamiért mintha lidércé kezdene változni. A szörnyeteg ekkor előveszi a kis gyöngyöt, majd mormogás közben belezárja gyermeke lelkét ezzel bebörtönözve őt. Könnyek szabadulnak ki a maszkja mögül. Látszik hogy még nem vált teljesen lidércé, mivel még nincs lyuk a szívén. A gyöngy szétfoszlik, és a helyén az ismerős szobor jelenik meg. A hollow szíve ekkor kirobban létrhozva a hiányzó kyukat majd elmenekül.

Íme egy kép Rokuról.


Az ajtó becsukódik, mire Tsubaki magához tér a halucinációból. Kezében ott a lila gyöngy. Ismét ott találja magát a már ismerős szobában az öreggel.
-Hát sikerrel jártál.-
Mondja jó kedvvel az öreg. Vajon mit lép most Iria? Amit látott az a múlt volt, vagy csak halucináció? És ha valóság, akkor Yinseng valóban lidérc volt? De hisz nem látni rajta semmi jelet mely ezt bizonyitaná. Mi lessz most?

Kérlek válassz a megmaradt 3 kaland közül, hogy nelyik legyen a következő.

A hideg külső, a rideg maszk mögött, amit a lány hordott már oly sok éve, most lehullott róla, mint a lidércekről a saját maszkjuk. Iria csak zokogott az ellenfele előtt a külvilágot alig hallotta már. Tő mondatokban elmagyarázta azt az estét, de nagyon nagy erőfeszítések és sírások közepette.
-Értem.- felelte rá a hollow, de erre sem sikerül reagálnia Iriának csak tovább mondja a magáét.
-Nem bírom ezt így már tovább. Te neked van okod rá, hogy megölj, tedd meg....Kérlek tedd meg! - rimánkodik a lány, már szinte csak az erzései uralják, de mikor Roku elmeséli az ő történetét egy pillanatra felnéz rá és végig hallgassa.
-Szóval neked nem mondta el...Tudod azon a napon mikor elment apád küldetésére, még előtte meglátogatott engem. Elmesélte, hogy mire készül. - kezd bele a történetbe és a lidérc is mintha sírni kezdene. Ettől Iria is újból elkezdi az egereket itatni, de tovább figyel.
-Le akartam beszélni róla, de ő csak annyit mondott, hogy érted teszi, mivel veszélyben vagy. Apád pont azért bízta meg ezzel a küldetéssel, mert meg akarta kérni a kezed. Azon a napon ment el apádhoz, hogy kivívja az áldását, de helyette ezt kapta. Tudta hogy meg fog halni, de mégis elválalta.- ez már túl soknak bizonyul a lány számára és egyre jobban zokogni kezd újból. Fejét csóválva jelzi, hogy hagyja abba, nem bírja tovább hallgatni. Ekkor a lény megmozdul, hatalmas karját felemeli és a lány előtt megállítja azt. Tenyerét kitárja előtte, de Iria nem akar tudomást venni róla. Remélte, hogy végre valaki végez vele és a szenvedéseivel, de mikor észreveszi, hogy nem jön a fájdalom, felpillant Rokura.
- Ő azért áldozta fel magát, hogy te éllhess. Ne dobd el ezt az ajándékot. Ne legyen hiábavaló a halála. -  mondja tovább, mire a lány újból lehajtja fejét, újból sírni kezd és elemeli a gyöngyöt a lidérc kezéből. Rá sem pillantott a golyóra, így nem is figyelt fel rá, hogy más lett a színe. Zsebre rakja és végig nézi, ahogy Roku testét elfújja a szél falevelek képében.
-Egy utolsó jótamács. Semmiképp se ébrezd fel az elátkozottat.- suttogja még utolsó szavaival Iriának, de szinte rá sem hederít. Csak a földön ül még jó pár percig és sír. Végül kis idő múlva erőt vesz magán, abba hagyja a pityergést és feláll végre. Az ajtóhoz ballag lassú léptekkel, majd kinyitja azt. Vagyis nyitná, de amint hozzáér egy hatalmas vakító villanás kíséretében máshol találja magát. Két kisfiú játszik a szegény negyed utcáin. Hogy a rongyos ruhák nagyok rájuk vagy ők vannak annyira lefogyva, azt nehéz megmondani. Az egyik kisfiút azonnal felismeri, de csak az arcvonásai végett. Nagyon sokat változott az évek során ezek szerint Rain. Alig mondaná meg, hogy ez a szerelme valaha ez a kisfiú volt.  Ekkor fordul egyet és már a kisfiúk felnőtté cseperedtek. Az akadémiai évekből lehet az emlék, Rain pontosan úgy néz ki, mint amikor ők megismerkedtek. Rokut vigasztalja, próbálja jobb kedvre deríteni. Újabb villanás újabb emlék. Csak Rokut pillantja meg ahogy egy ismeretlen embertől egy ismeretlen címért nyújt át. Megint a vakító fehérség és újból Raint és a testvérét látja. A szerelme ugyanúgy néz ki mint azon a végzetes estén. Kissé vitatkoznak, de Rain halál nyugodtan beszél továbbra is.
-Ne félj. Nem utoljára látjuk egymást. Megígérem. - hiába ígérte. Hiába volt minden erőfeszítése és tudása végül nem tért haza. A lány szíve még jobban megszakad, már ha ez lehetséges ezek után még. Legszívesebben tovább zokogva amíg csak él, de nincs rá ideje. Villanás. Roku hangját hallja, ahogy bosszú szomjasan kiabál. A gyógyítók és a hordárok fogták vissza akkor, de kitört a szorításukból és elszaladt, kitudja hová. Most már látja a lány, hogy merre. A klán birtoka felé, ami akkor lángokban állt. Villanás. Roku az lángoló birtok belsejében áll megszeppenve.
-Fiam? Te vagy az?- kérdi egy furcsa alak, Yinseng, a lángok előtt. Ég hatalmas lidérc szökken ki a tűz mögül és megtámadja a fiút. Sikeresen harap belőle egyet majd egy hangos kántálás közben a gyöngybe zárja a hollowá alakult srácot. Egy utolsó villanás kíséretében szemben találja magát Yinsengel a már ismert teremben. Rengeteg kérdése van, de úgy dönt hogy még későbbre tartogatja őket. Zsebébe nyúl, hogy ellenőrizze meg e van még a gyöngy és szerencsére ott is találja azt.
-Hát sikerrel jártál- szólal meg az öreg először. Iria letörli a megmaradt könnyeket az arcáról és bús komoran megszólal végre.
- Ennél rosszabb úgysem lehet már. Hol a következő? - jelenti ki, de belül nagyon zavarja az emlékkép, a látomás amit látott.
( Legyen az oltár a méregnek)

Oltár a méregnek.

- Ennél rosszabb úgysem lehet már. Hol a következő? -
Hangzik el a válasz, de ami ez után történik az több mint bizar.

Képszakadás.

Iria szép lassan magához tér. A feje fáj, sőt majd szétszakad. A teste nem mozog. A szája nem nyílik szóra. A hírtelen fény miatt kissé meg van vakulva a lány, de szép lassan magához tér. Bár a feje továbbra is fáj immáron szédelgést is érez. Valami nem stimmel, de hogy mi történt vele azt nem tudja. Egy asztalon veszi észre magát. A háttérben mintha egy biolabor lenne. Az erős fények miatt alíg látni vamit. Iria próbálja a kezeit mozgatni, de le van kötve, ahogy a lábai is, továbbá a feje is. A szája nem nyílik szóra, mintha beragasztották volna. Mégis mi történhetett? Gondolhatja itt magába, de nem emlékszik semmire. Ha kicsit jobban körbenéz a távolban egy fiút láthat ahogy egy asztalon matat. A háttérben fura zene szól.
A zene amit hallasz.
https://youtu.be/_mCc3ROOspg

A terület több mint komor. Nagy baj van. A fiú egy kardon babrál. Fekete kimonó van rajta. Pont olyan fekete mint a haja. Látszólag kezd összeállni a kép. A fiú egy fecskendőt szúr a kard oldalába, majd valami kék folyadékor szív ki belőlle. Megpöcköli a tűt. Tekintete érzéstelen. Hangja szinte már átlagos.
- Megvan.-
Jelenti ki, majd a lekötözött nőre tekint.
- Á. Hogy felébredtél. Remek. Akkor kezdhetjük a műtétet.-
Jelenti ki érzéstelen hangon. Az idegen szeme sárga mint valami gépezet. A kezein bár nem látszik annyira, de mintha kissebb vágások lennének, mintha be lenne szerelve valami. Szép lassan a lekötözött halálistenhez sétál aki továbbra se tud mozogni, majd jobb karjának vénájába adja a szert mire Tsubaki szép lassan elájul.
- Melyik karjával kezdjem?-
Hallja még utoljára a kérdést mellyet az idegen magának tesz fel.

Kép a fiúról.


Kis idő után ismét magáhoztér az ex-shinigamink. Egy sűrű kék köddel bevont mocsárban tér magához. Nem tudni hol vagy mi van, hisz semmire sem emlékszik az utolsó mondata után. A háttérben a ködből egy fura lidérc kúszik elő. Nem beszél, csak rezdületlenül vár. Mit tesz most a lány, vagy eggyáltalán hogy reagál a dolgokra? Ki lehetett az a fiú, vagy hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe? Eggyáltalán valóság ez az egész? Vagy mégis mi van? Nem tudni, de ami még furább az az, hogy még mindig hallja azt a bizonyos zenét.

Kép a lidércről.

A lány ahogy pontot tesz az utolsó mondata végére, abban a pillanatban azt sem tudja mi történik. Egyszer csak megint máshol találja magát. Mintha kábulatból ébredne fel, úgy érzi magát. Alig nyissa ki a szemét, az első amire rá jön, hogy felrobban a feje. Mintha késekkel szúrkodnák az agyát, mintha egy tucat légkalapács búgna a füle mellett, vagy ezeknél sokkal roszabb. Nehéz szavakkal leírni azt a sajgó érzést,ami egy fejfájással jár. Azonnal a fejéhez akar kapni, hogy megfogja azt, de a keze nem mozdul. Rögtön felébred a félig alvó pozícióból, megpróbálja a másik kezét, a lábát a fejét megmozgatni. Azonnal pánikba esik és már kialltana is fel, hogy mi a fene folyik itt, de pár hümmögésen kívül más nem hagyja el száját. Nem tud sem kérdezni sem sikoltani. Egyre jobban kapálódzni kezd az asztalon, hangos nyögésekkel és zörgésekkel jelzi hogy ébren van. Addig a pillanatig észre sem vette, hogy valaki van a szobában amíg az meg nem szólalt.
-Á. Hogy felébredtél. Remek. Akkor kezdhetjük a műtétet.- a hang irányába tekint ilyedten, de a műtét szó hallatán, mintha még jobban megrémült volna. Újból kalimpálni kezd már amennyire engedik a szíjjak.
- Melyik karjával kezdjem?- Riadtan pillant az előtte álló éjfekete kimonós fiúra. Lepillant a kezében lévő injekciós tűre majd vissza a srác arcára és szinte könyörögni kezd a szemével, hogy ne tegye. Fogalma sincs, hogy mi történik, hogy ki ez az alak, hogy mit akar tőle és hogy mi van abban a tűben. Egy hangos sikoltással és fejrázással jelzi a nem tetszését, de mind hiába. Lassan elveszti az eszméletét és mintha mindent kitöröltek volna egy teljesen más helyen tér észhez. Egy még furcsább mocsárban találja magát ahol a sűrű köd miatt, sokat nem látni.
- Hol vagyok?- teszi fel a kérdést, újból magának csak. Ekkor egy még furcsább lidérc szerű lény kászálódik ki valahonnan a ködből, de semmi egyebet nem csinál. Hosszú vastag farka és dínó szerű maszkja volt, akár szépnek is lehetett volna nevezni, de mégis csak egy hollowról beszélünk. A színe az viszont tényleg érdekes volt. A kék különböző árnyalatai keveredtek rajta, volt ott türkiz, király kék, sötét és világos, akvamarin vagy babakék. A színe az gyönyörű volt. Csak hogy hiába gyönyörködött benne a lány, ez nem segitett neki.
- Te ki vagy?- kérdezte tőle, hátha kap rá valamiféle választ. Ha semmi sem történik és a lidérc sem támad, akkor a lány húzza elő a kardját szép lassan a hüvelyeből és indít egy egyszerű gyenge támadást. Már csak túl akar lenni ezen, az előző sokk után.